– Apu, én ezt nem csinálom, nem érdekel! – tört elő vörösödő arcából vulkánszerűen. Különben is, szombat van, a múlt héten már egy csomó példát megcsináltam. Nem akarok többet!
Majd rácsap az egymás alá írt háromjegyű számokra, amelyek különbségének kiszámításába teljesen belezavarott. Negyedikesként.
– Ez hihetetlen, nem igaz, hogy az alapszámítás nem megy. Mi lesz így szombaton a felvételin? – villant át az agyamon, amit azonnal elfojtottam, és pár nappal később csak itt „mondom ki hangosan”. Pedig kiabálhattam volna jóízűen, hogy ezen múlik az élete, hogy egy vacak kivonást sem bír elvégezni, hogy nehogy már ezen múljon a felvételi, hogy bezzeg a bátyád stb. Szerencsére nem így történt!
Szeptemberben kötöttünk egy alkut, hogy nekilátunk felkészülni a 8 osztályos gimis felvételihez. Ő már akkor jelezte, hogy nem tudja elképzelni, hogy elhagyja a legjobb barátnőit a suliban, de amúgy kíváncsi, milyen a gimi, ahová a bátyja jár. „Olyan nagyszerű és izgalmas programjaik és óráik vannak!” – jegyzi meg néha.
Eközben (Roxfortba illő rejtély!) az általánosból fontos tanárok kopnak ki a felsőben, ki tudja, sikerül-e megfordítani a folyamatot. Úgyhogy próbálunk előre menekülni, motiválni a középső gyerkőcünket, legalább próbálja meg a felvételit.
Az alku arról is szólt, ha jól sikerül az írásbeli, dönthet arról, folytatja-e a szóbelivel. Ha a szóbeli is jól sikerül és felveszik, akkor is dönthet még úgy, hogy inkább marad az általános iskolában. És ha felveszik, még a beiratkozásnál is meggondolhatja magát. (Tudom, hogy ez nem teljesen korrekt a gimnáziummal és a várakozó listával, de első a mi gyerekünk lelki világa és érzelmi biztonsága.)
Tehát kb. júniusig 9-10 hónap tartalékidőnk van a végleges döntésig. Dörzsöltük a tenyerünket a feleségemmel, hogy megtaláltuk a módját, hogyan könnyítsünk a terheken, elvettük súlyát a gyakorlásnak.
Minden héten bogarásztunk közösen feladatsorokat, sikerült is átadnom megoldási struktúrákat, stratégiákat. A fejlődés is megmutatkozott. Rengeteget tanultam eközben pedagógiáról, tanításról, matematikáról.
Megdöbbenve tapasztaltam, mennyire másképpen gondolkodik, mint két évvel idősebb bátyja, akivel szintén gyakoroltam egy darabig és aztán önállóan oldogatta és ellenőrizgette a feladatsorokat. Egy műszaki beállítottságú, olvasni szerető gyereknek – mint ez kiderült – szinte játszva sikerült bejutni.
Mit lehet kezdeni egy művészi beállítottságú gyerekkel? Hogyan vezessem rá a matematika példák izgalmaira, huncutságaira, trükkjeire, rafináltságaira, amikor egyre kevésbé érdekli. Eközben vontatókötéllel, szupermágnessel húzza őt a szobájába a sok kisregény, az akvarell, a filctoll, a saját novellájának megkezdett oldalai és a varrókészlet.
Szépen haladtunk, bár a kezdeti sikereknek, lendületnek és a folyamatosságnak rögtön betett az őszi szünet, amikor „senki se tanul, apu!” Kis udvarlással, csellel, motiválással újra rátértünk a gyakorlás szűk ösvényére. Más tanárhoz nem akart elmenni, tőlem pedig mégis csak elfogadta.
A pihenős téli szünet után január első hetét rögtön itthon töltötte. Kihasználva a lehetőséget, minden nap nekivágtunk. Játszottunk próbafelvételit is, hogy megérezze, milyen szinte két órán keresztül egy helyben maradni, és a megoldáson törni a fejét. Igyekeztem közben elkényeztetni: hoztam vizet, édességet, gyümölcsöt. A magyar és matek közti „szünetben” tornáztunk, nevetgéltünk. Szórakoztattam a hivatalos felügyelőtanár-szövegekkel, odaszólásokkal.
A végével én is megéltem a főpróbát. Óriási lecke féken tartani magam közvetlen az írásbeli után nem elmondani neki, hogyan sikerült, melyik másik melléknevet lehetett volna beírni, vagy a 7-es feladat megoldása a c), a 8-asban pedig 64 labda, nem pedig 56.
Felismertem, hogy abban a pillanatban csak arra vágyik, hogy kifújja magát, megmozgassa és kinyújtsa karjait, mint az egy hétig kalodába zárt középkori emberke a szabadulás után. Elcsigázott tekintetén észleltem, hogy jól esett az elismerés, hogy „ez igen, végig csináltad!”, vagy „szerintem elég nehéz példasor volt, megdolgoztál vele alaposan”.
Az eredmény nem is érdekelte. Ennyi elég volt.
Egy héttel a felvételi előtt kibukott. Feladta a kivonást, eldobta a ceruzát. Elég volt. Szerencsére nem okoskodtam, elmaradt a hegyi beszéd, a mi lesz így belőled kínzás.
Kis idő után magától kezdett beszélni.
Kiderült, hogy egyre jobban fél a felvételitől. Vagy lehet, hogy nem a felvételitől. Inkább az ismeretlentől. Valójában nem is tudja, milyen lesz majd a gimi. Nem elég, hogy elveszíti a mindennapos csevegésekkel egyre szorosabbra fűzött barátságokat, de mi lesz, ha nem talál barátot az új osztályban? Mi lesz, ha nem jön ki az új tanáraival? Mi lesz, ha nem ő lesz az egyik legokosabb gyerek az osztályban?
Nem is tudja eldönteni, mi lenne most a jó: bejutni, vagy nem bejutni. Maradni, vagy nem maradni? Mennyi kétség gyötörheti őt!
Rosszakat álmodik, ezen a reggelen is ezért akart csak egyedül maradni.
– Szorongást érzel?
– Azt hiszem, igen. – fakadt ki belőle a sírás újból, de már más fajta sírás volt ez, mint a ceruzahajigálós. Volt benne valami megkönnyebbülés dallam. Mi pedig vártunk, míg magához tér kicsit.
Aztán felfedtük a nagy tervet: pénteken szabit veszünk ki, ő nem megy suliba és nem tanulhat semmit, tilos!, viszont a kedvenc kajáját fogja kapni aznap, szombaton pedig az írásbeli után a másik kedvencét.
Aztán beszéltünk a szorongásról. Feleségemmel elmeséltük, a megmérettetések előtt mi is szorongunk, szüleink is: ki ugrál, viccelődik, más a körmét rágja, vagy megy a hasa, vagy vér komollyá, fegyelmezetté válik.
Kipróbáltunk egy-két feszültségoldó technikát, hiszen most már az a legfontosabb, hogy önmagából ki tudja hozni mindazt, ami benne van. Eredménytől, a többiek teljesítményétől, tudásától függetlenül.
Újra átbeszéltük, bárhogyan is sikerül, mindig lesz döntési lehetőség és mindig itt leszünk vele.
Másnap gyakorlás helyett a Szépművészeti Múzeumban kötöttünk ki, ahol Cézanne képei töltötték fel a lelki aksiját 1 egységről 5-re.
Hubadúr