Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elkezdtem összeszámolni, hány gyerek is tölti a naptár szerinti szabad szombatját ezen az egy helyen valami furcsa dologgal: matematikával.
November 24-e reggel, szombaton ismét korán keltünk, de nem azért, amiért elég sokszor ebben az évben: kivételesen nem egy ünnepnap átkötő hétfőjét „dolgoztuk le” szombaton (ami amúgy általában teljesen felesleges).
Fiunk osztálytársaival a megyei döntőből bejutottak a Bolyai Matematika Csapatverseny országos döntőjébe, amelyet az időszak első hideg napján tartottak meg. Kellemetlen érzés volt reggel kivánszorogni az autóhoz, fáztunk az autóban, amíg fel nem melegedett kicsit az utastér.
Dideregtünk, amikor a sikeres parkolás után kiszálltunk, és tettünk egy agyserkentő sétát az óbudai iskola körül.
Milyen jó érzés volt megérkezni, és bevackolni magunkat az aulában, ahol már nyüzsögtek a hosszabb-rövidebb úttól felébredt gyerekek.
Az egész országból érkeztek, sőt a határon túlról is. A legmesszebbről talán Csíkszeredáról és Sepsiszentgyörgyről. Taroltak is.
3-8. osztályos gyerekek, 4 fős csapatokban körbeültek 1-1 előkészített padot és belevetették magukat a szerintem meglehetősen nehéz példasor furmányos világába (a harmadikosokét próbáltuk ezidő alatt a szülőkkel megoldani).
Egy időben évfolyamonként 38 csapat, tehát összesen – a gimnáziumi 7-8. osztályokat is beleszámolva – 304 csapat, tehát mintegy 1200 gyerkőc mondott le az otthon melegéről és dugta össze a buksiját a megoldások kidolgozása érdekében.
Ők már természetesen a legügyesebbek. Megyei szinten egy ugyanazon a napon 214, azaz kettőszáztizennégy iskolahelyszínen gyűltek össze a megyei fordulóba jutott iskolások. Legalább 20-21 csapattal számolva helyszínenként összesen 4500 diákot jelent. Az iskolai szinten pedig több tízezres nagyságrendnyi (2017-ben 45 ezer!!!) agy töprengett a feladatokon.
Nyilván én is csupán azért tudok róla, mert érintett vagyok, és éppen nem esküvőt vezettem, ezért el tudtam kísérni fiunkat a versenyre.
Az írásbeli után ismertették az aulában, hogy ki hányadik lett. Végig izgultuk. Azonban a mi csapatnevünket nem mondták. Ami azt jelentette, hogy bejutottunk az első 6 csapatba az évfolyamból, akik szóbeli fordulóban is megmérettetnek.
A díjkiosztón – ahogyan ez a megyein is zajlott -, mindig szánnak perceket a kultúrára is: tehetséges gyerekek énekes, hangszeres, vagy színészi előadásával színesítik a programot.
A mi csapatunk a Dunakeszi Fazekas Általános Iskolából a 3. évfolyamban országos 4. helyezést ért el. Mérhetetlenül büszkék vagyunk.
Ez a cikk a sok szám és a téma ellenére mégsem a matematikáról szól!
Hanem arról az odaadásról, energiáról, munkáról, amit tanárok, tanítók, kísérők és természetesen maguk a gyerekek beletesznek ezekbe a versenyekbe.
Azokról az emberekről szól, akik nem elégszenek meg az átlagossal, a minimum elvárásokkal, lehetőségekkel, hanem többet akarnak, többet akarnak elérni, és hajlandóak is többet tenni érte.
Amikor az osztály többi tagja a szünetet megtoldva kint szaladgál az udvaron, akkor a versenyre készülők a felkészítő tanárral bent maradnak és régi feladatsorokat oldogatnak meg, próbálják értelmezni, felfogni a megoldást és az oda vezető olykor kacifántos utat.
Amikor a többi tanár befejezte a tanítást, „lerendezték” a családot, kijavították a dolgozatokat, felkészültek a következő órára, megszervezték az osztályprogramot, az iskolai ünnepség részleteit megálmodták, akkor ők ezen felül nekiláttak versenyfeladatokat kiötleni, összeállítani, megszervezni az országos, sőt nemzetközi verseny-sorozat részleteit. Utána pedig kiadványt szerkeszteni, terjeszteni és kezdeni előről újra és újra.
Amikor a többi gyerek még alszik, vagy a reggeli matinét nézi, akkor ők úton vannak a versenyhelyszínre, edzésre, előadásra, szemlére.
Mi pedig ezalatt mindenféle pozitív, jövőnevelő idézeteket osztogatunk meg a közösségi oldalakon, vagy szörnyülködünk a világ elrontásán, a környezet rombolásán, és még csak nem is tudjuk, hány meg hány gyerek fordít extra energiát arra, hogy valóban jobb és élhetőbb legyen a világ, amelyet mi, felnőttek már nem fogunk látni.
Bárcsak róluk harsogna a világ!
Bárcsak róluk hallanánk unásig!
Bárcsak ők lennének a példaképeink!
Gratulálok a szervezőknek, a résztvevőknek, segítőknek!
Óriási dolog ez. „Mindig is tudtam, csak nem sejtettem.”
Hubadúr