2 fantasztikus esküvő után – már-már hagyományszerűen – Kapolcson kötöttem ki.
Az egyik egy szűkebb körű pajtaesküvő, a másik egy nagyobb lélegzetvételű, exkluzív nemzetközi, kétnyelvű esküvő. Sűrű ilyenkor a ceremóniamester élete. Szerencsére!
Hideg hajnalon…
Amolyan hagyomány, hogy ha tehetem, esküvő utáni hajnalon elgurulok Művészetek Völgyébe és a Folk-udvar mellett leparkolok (most hajnali 4-kor sikerült). Rengeteg fiatal lődörgött, a bezárt programok után keresve az utolsó bulimorzsákat.
Én is hangulatokat, morzsákat keresve járom az utcákat, furcsa fáradtsággal, de inkább az éjszakai autókázás alatt elfogyasztott fél palacknyi gyömbér émelységével.
Elkeveredek az ehyik kiskocsma udvarára, ahol a bezárt ajtó lépcsőjén ülve József Attila Te szülj rendet verssorát énekelik, majd a dobozgitáron felcsendül a Most múlik pontosan. Hajnali 4:30 után a dalok már lassabban váltják egymást, minden versszaknál elindul 2-3 ember pihenni a maroknyi csapatból.
Hátam mögött a a padon a szélsőségekről folyik egy nagyon érdekes és kulturált vita.
Egyik srác mosdóba igyekszik, a másik utána kiált:
– Mutasd meg a brüsszelitáknak!
A kenyérlángos sütöde melletti buszmegállóban kb. 150-en várakoznak némán, elcsigázva az amúgy elég sűrűn járó buszra.
Kékesen dereng az ég, amikor visszaérek a Folk udvarhoz, messziről hallatszik a csárdás.
A kapuban tömörülnek, mint egy házibuli kis konyhájában, ott húzzák és őket körbeállva éneklik a huszonévesek. Az egyik srác odakiált a prímás srácnak, hogy “És azt ismered, hogy A mérai hegytetőn…”? Majd megállás nélkül rákanyarodnak az új dallamra.
Pontban 5 órakor záródik az udvar kapuja, a biztonsági szolgálat kedvesen elköszön a fiataloktól, a csapat szépen lassan felbomlik, de az aszfalton a piros sapkás, bakancsos rövidnadrágos hatalmas termetű prímás még ciripel valamit.
Az út szélén elkészül egy kis csoportkép a kemény magról, hiszen már elég világos van ahhoz.
Néhányan búcsúzkodnak, hiszen rákanyarodunk a Művészetek Völgye záró napjára: “lehet, hogy holnap már nem találkozunk”. Persze ez biztosan nem így lesz, mert aki nem reggel indul el, azokkal mindig össze lehet még egyszer futni.
Elhangzik néhány jóéjszakát, amiben semmi kivetnivalót sem talál senki, integetéssel, öleléssel viszonozzák, végül elcsendesül a környék.
Én is elpilledek. Hálával megtelve, hogy ilyen csodálatos esküvőknek lehettem házigazdája és feleségem “elengedett” egy fél napnyi kapolcsra, hunyok egy rövidet, mert hamarosan kelt fel a nap.
Ekkora baromságot!
Nézem a szélvédőt: esik. Nna, az klassz.
A hédereléstől elgémberedve kászálódok ki az autóból, felveszek egy másik inget, csomagtartóból az esküvői kellékeim közül kihalászom az óriásesernyőt. Elindulok, a kisboltba, mint Bádogember az Ózhoz.
Ekkora baromságot! – gondoltam. Elcsattogok Etyekről ide, és végig esik az eső, mindenki begubózva, a programok szétázva, nem lesz itt semmi. Inkább mindenki hazamegy az első busszal, tán az előadók is.
Mindegy – mondtam magamban. Megkeresem azt, amiért, akiért jöttem. Biztosan lesz valami beltéri dolog is, majd abból kifacsarok magamban valamit.
Akárhonnan jönne, bárkit beengednék
A legjobb nekem ilyenkor egyenesen a Kaláka udvarhoz kanyarodni (hát ilyenek a kapolcsi utcák!), hogy hagyományomhoz híven jogot formáljak és megzavarjam Lackfi János reggelijét egy rövid háttehogyvagydejóhogylátlak-ra. Úgy fogadott, mint akit vártak. Leültünk az asztalhoz, kihozta a kislábosában (áthúzva), serpenyőjében a ránttottáját és csevegtünk családról, könyvekről.
Készülődött az ökumenikus istentiszteletre, amire de jó is, hogy elkísértem!
Géza atya Nyíregyházáról jött, hogy szokása szerint megtartsa a Kalákával és művész barátaival közösen a szertartást. Néhány gondolatát feljegyeztem, amikor kiláttam a könnyeimtől:
Hogyan tekintünk egymásra: ellenfélként, legyőzendőként? A teremtettség fénye, ez a ragyogás nem el vitatható senkitől sem! Egymásra csak így tekinthetünk, hogy a teremtettség fényét hordozzuk.
A fényességben fog kiteljesedni az egyedi és megismételhetetlen személyiségünk. A mi életünkben ez a fény a szeretet formájában váljon valósággá.
Kisebb derülést okozott, amikor az atya mesélt arról, hogy vallási kérdésekben néha egész jó válaszokat ad az MI.
Az isten által teremtett közösség mindig nyitott és befogadó. Nem számít, hogy honnan jöttél, hogyan érkeztél. Az számít, hogy mit hozol legbelül, mit teszel.
Géza atya
Körbe megy só és kenyér, vegyen belőle mindenki, és aki vett, mondja azt: “Isten gyermeke vagyok”, de ha nem mond semmit, az sem baj.” – egészíti ki az atya.
Amikor hozzám ért a tálcán a kenyér és só, a lelkész asszony mosolyában, vendégszeretetében, a kockára vágott kenyérben és az odakészített sóban megéltem az elfogadást, a befogadást. Tényleg nem kérdezték, honnan jöttem, ki vagyok, csak kínáltak bármiféle elvárás nélkül.
Márta István (A Pista), a Völgy alapító igazgatója Anikóra, a 24 éven át volt programigazgatójára emlékezett, akit végül itt, a kapolcsi temetőben helyeztek el júniusban. Megindítók voltak a gondolatok, amellyel kifejezte Pista a csodálatát, rajongását, háláját. Némán gondoltunk együtt rá.
Szabó T. Anna Az ég zsoltára c. verse Kaláka dallammal szervesen illeszkedett a beszédhez.
“tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet.”
Kijövet megöleltem Géza atyát. Megköszöntem neki a kimondott, felvállalt gondolatait, és hálás voltam, hogy megtapasztaltam: az egyháznak ilyen hangja is tud lenni. Kívülállóként is gyönyörűség volt hallgatni.
Lassan tértem magamhoz, pláne, hogy egyenként meg tudtam köszönni a Kaláka tagjainak is a közreműködést. Grylllus Dániel az egyik ismerősének – aki azért jött oda hozzánk, hogy elmondja, milyen szép hangom van, ahogy a közös éneklésbe beszálltam – már úgy mutatott be, hogy ez a fiú (azaz én) Dunakeszin írt és énekelt nekünk egy dalt (ld. Youtube-on koncert és animáció). Emlékeztek rám.
Feléledt a falu, a nyüzsgés
A nap is kisütött. Könnyedén lépdeltem tovább, kerülgettük a látogatókkal egymást a tömegben. Kicsit úgy nézünk egymásra, mintha találgatnánk, ki melyik programról jött és hogyan érezte magát, vagy melyikre igyekszik. Megláttam a kerítésen át egy régi barátomat, akivel gyerekzenekart alapítottunk a Halastó Kultúrfürdő programsorozat idejére, ezért gyorsan kiváltottam egy napi jegyet és landoltam a Momentán udvarban.
Miután közönségtalálkoztam a társulat végtelenül közvetlen tagjaival – megörültek, hogy láthatnak egy streamelt előadást követő hús-vér embert. A gyerek előadásra csöppentem be. Záróakkordként ő kapott egy szülinapi dalt.
– Kinek van ma szülinapja? – kérdezi a műsorvezető.
Dominik jelentkezik.
– Hány éves lettél?
– 18.
– Hova fogsz felvételizni?
– Külföldre.
Ott maradtam a nagyobb korosztálynak szánt előadáson, ami a folytatásos szappanopera záróelőadása volt, szereplőihez, karaktereihez, cselekményelágazásaihoz az inputot, a közönség adta és szavazta meg.
Lehelet finom, ahogyan a játékosok egymással improvizálnak, ahogyan egymásra figyelnek, ahogyan egymás mondataira építenek, a cselekményen a pillanatok tört része alatt fordítanak, ahogyan az utalásokat behozzák az irodalomból, tudományból, a közéletből, az elmúlt 10 nap előadásainak fejleményeiből, az éppen hallható, látható, érzékelhető valóságból. Őrületes agymunka!
Minden mozdulatukban, megnyilvánulásukban elhiszem, hogy szeretik és kölcsönösen tisztelik egymást. Örülnek, ha a másik nyer egy játékos impró-párbajt (nincs valódi versengés, rivalizálás, felülkerekedés), ha valamelyiknek valami kiemelkedően kifinomult, vagy blőd poént, rímet sikerül alkotni. Lelkesen jelentkeznek a műsorvezető által feldobott feladatokra, szerepekre, ezernyi karaktert mutatnak meg és a bedobott ötletekből még nagyobbat faragnak.
Egy ilyen összehangoltan, felszabadultan működő alkotói gépezetben szeretnénk szerintem mindannyian dolgozni, ahol mindenkinek megvan a helye, értéke, mindenkire számítanak.
A közönség pedig érzékenyen reagálja le minden pillanatát az előadásoknak.
Aztán megleptem magam-magam egy remek sétálós lecsóval, bejárva az utolsó zöngéket, wibe-okat.
Da Capo al Fine
Völgyzáró koncertként visszatértem a Kaláka udvarba, ahol a magyar Buenavista zenekar játszotta azokat a dalokat, amelyeket a közönség kért. Érdekes, hogy kevés könnyed dal címét dobták be előzetesen az Önökkérők. Talán a legvidámabb és legbiztatóbb dal Kosztolányi Különbéke verse lett (na jó, a vége felé azért elcikkcakkoztuk a Nandut).
“különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell”
Két számonként kerültek elő az esernyők, majd csukódtak össze, ha alábbhagyott a csepergés.
Keretes lett a Völgyben töltött egyetlen napom: Kaláka által kísért ökumenikus istentisztelettel nyitottam, és velük búcsúzom.
Sőt dupla keretes, mert – gondoltam a koncert után már sietősebb lesz – a kocert előtt újra bekopogtam au udvar házigazdájához és a költőt ismét a tányérja előtt zavartam meg. Mindenképpen szerettem volna elbúcsúzni tőle és megmondani, mennyire örülök, hogy elmentem vele az istentiszteletre. Néhány szóval kitárgyaltuk, milyen sokat adott nekünk. Mintha bátyám volna, úgy öleltük meg egymást.
Szabó T. Anna fent említett dala az égen gomolygó fellegeknek köszönhetően újabb értelmet és aktualitást nyert.
Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,
Mi együtt voltunk, s “mosta az eső össze szivünket”. A dalokat a színpadtól egy méterre végig énekelték egymásba karoló, szakasztott nadrágos tinik, vörös bodor hajú, az esőtől vizespólós ücsörgő, szalmalakalpos húszévesek, gyermeküket ringató harmincasok, korombeliek, és a távolabb ülő esőkabátos őszhajúak, az egész nap ott ácsorgó CD- és könyvárus, a bejáratnál a biztonsági szolgálat, a sajtó részéről kiküldött fotós és a kis ház oldalában a vécés néni.
A 2 órás koncert legutolsó ráadása pedig a Kányádi Sanyi bácsi Valaki jár a fák hegyén verse lett. Hát nem megnyugtató, nem lettünk tőle boldogabbak. Annyiban talán megerősítést kaptunk, hogy bár itt táncolunk, dalolunk, ünnepelünk, közösen megélt érzéseink jogosak. Itt kísért köröttünk a félelem: a háború, az infláció, az intézményesített agresszió. Az arcokat bámulván észleltem, földhöz vágott, odaütött sokunkat rendesen.
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
Az udvarból kifelé menet János még kiszedett a hömpölygő tömegből egy utolsó búcsú ölelésre. Fontosnak tartotta (adni vagy kapni, mindegy is), nagyon jól esett.
Mint pár perccel később kiderült, a nap igazi keretét mégis a Folk udvar adta, ahol még nem kezdték meg a bontást, hanem javában zajlott a táncház, mintha a szilágysági táncok nélkül egyszerűen képtelenség lenne bezárni az idei Völgyet.
Huba
