Amíg az egész ország lázban és letargiában égett a hétvégi magyar-portugál mérkőzés (mondjuk ki, vereség) miatt, addig egy elbűvölő és tengeróceánok energiáit megéneklő portugál énekesnő meghódította a Művészetek Palotáját megtöltő közönségét.
Hálás vagyok a feleségemnek, aki egyrészt születésnapomra vette a koncertjegyet, másrészt mert egy portugál kiküldetése miatt elkísérvén bejárhattam gyalog egy héten át Lisszabont, Mariza énekesnő városát.
Pontosan tudtam, mikor mire utal, a színek, a hangulat, a nyüzsgés, a tenger, a napfény…
Ott ismertem meg a fado (ejtsd: fádu) zenei stílust, ami olyan, mint egy ballada, hasonló szívszaggató hajlításokat korzikai muzsikában is hallani.
Elvágyódás, szomorkodás, az élet változatos, várt vagy be nem teljesült dolgai. Minden, ami a magyar népdalokban is ott rejtőzik mélyen.
A fadisták érzelemfestők, történetmesélők, trubadúrok a maguk módján.
Mariza alig 3 évvel idősebb nálam. Világhírű karriert futott be végtelen odaadásával, szelídségével, kisugárzásával, humorával és lehengerlő énekes előadásmódjával.
Lisszabonban először a nagy dívára, Amália Rodriguesre figyeltem föl, begyűjtöttem pár CD-t (akkor még árultak ilyet). Idehaza pedig a Magyar Közútnál egyik kollégám hívta föl a figyelmemet Marizara.
Hú, nagyon hasonló az élettörténetünk kezdete, ahogyan ezt tőle tegnap megtudtam a koncerten. Erről az oldalról is hirtelen nagyon közelinek éreztem őt, és érteni véltem minden mondatát. Egyszer majd én is elmesélem a saját történetemet.
Ez itt egy modern dal az esőről. Tegnap éppen esett Lisszabonban, míg Budapesten verőfényes napsugarak ünnepelték a művésznőt.
Amúgy az csak a mesében van,
* hogy az emberek nem köhögnek bele a dalokba, szünetekben,
* hogy nem tapsolnak bele prekoksz-műértőként az utolsó csengő akkordokba,
* hogy megértik, ha zeneileg még fog jönni valami,
* hogy búskomor, melankolikus dalok ellenére az emberek vidáman ragyognak, felállva tapsolnak, ujjonganak …,
meg ezen a mai estén!
Olyan tényleg nincs a világon, hogy egy dalt mind az ezer ember egyformán ismerjen, érezzen, és értsen!
Olyan nincs, hogy a kolletkív tudat minden jelenlévő embernek “megálljt parancsoljon”, hogy egy látszólagos lezáráskor ne higgye, hogy vége van a dalnak, pedig számos korábbi dal pont így fejeződött be.
Olyan meg pláne nincs, hogy ebben a jelentős hatásszünetben egyszerre vegyen ennyi ember levegőt hangtalanul és várja ki a csattanót.
Olyan nincs.
Átbújtunk valami valószínűségi görbe alatt, vagy átugrottuk, és a zérust meghazudtolva akarva-akaratlanul megmutattuk, hogy mégis van ilyen.
Azt hiszem a dal valós vége után kitörő ováció ennek is szólt.
Szóval tegnaptól tudok ilyen helyet.
Mariza fáradhatatlanul ügyködött azon, hogy a kiváló zenésztársaival szórakoztasson, megnevettessen, megénekeltessen bennünket.
Naná, hogy összejött a közös éneklés is, bár hol a ritmusba, hol a szövegbe tört bele a bicskánk.
A legnagyobb ünneplés akkor tröt ki a közönségből, amikor teljes hangosítás nélkül – valószínűleg Bublé meghozta a kedvet többeknek ezzel a truvájjal – adtak elő eredeti felállásban fadot, ahogyan az 1800 években és sok helyen még ma is kocsmákban, éttermekben tették, teszik.
Saját fénytechnikával, hangmérnökkel, csapattal járják a világot, hibátlan produkció volt.
A végén körbejárta a lenti nézőteret, és pont előttünk, karnyújtásnyira kezdett el búcsúzkodni. Hálás vagyok a feleségemnek, hogy megtanulhattam tőle azt a szót, amivel az énekesnőnek szemtől-szembe megköszönhettem a koncertet: Obrigado!
És utána felállva tombolt mindenki, táncoltunk, ujjongtunk, integettünk, énekeltünk, tapsoltunk önfeledten.
Ezer valahányszáz boldog ember egy helyen. Csodálatos este volt.
Köszönöm az élményt!
Huba
fotó: www.mariza.com
