Járom az országot: esküvők, konferenciák, koncertek miatt. És a plakátokról látom, mennyire pocsék a helyzet, mennyire haragudnom kéne. Nem tudok senkire sem haragudni.
Ragyog a nap, izgalmas felhők úsznak az égen. Alacsonyan szállnak a napsugarak, így talán még vakítóbbak, mint délben. De legalábbis máshogyan.
Az út széléről szinte ránk dőlnek az óriásplakátok, most megint kit kell utálni, gyűlölni, a helyzetünket kire kell ráfogni.
Ne haragudjatok, nekem egyszerűen nem megy.
Most Richard Bona koncertre megyek a Veszprém Fest-re, ahová harmadik alkalommal hívják el a bohém, jazzben is kiváló basszusgitáros-énekest.
Útközben a lemenő nap fényében bókoló napraforgók, meglepően türelmesek az autóvezetők autópályán, alsóbb rendű utakon egyaránt.
Napraforgók. Hm. Mint a politikusok. Csak ők népreforgók. Meg pénzreforgók. És aztán köpködheted őket, mint a szotyit a focimeccsen. Jó, ezt nem kívánom senkinek.
Bezárulnak az ajtók, kíváncsiságtól nyitott szemek pásztázzák a tömeget és a színpadi fényeket. Az egész heti viharok miatt a koncertet a felújított História kertből mégis inkább az Arénában tartják meg.
Hétköznap van, mindenki munka után. Az első akkordokkal egy angyalszárnysuhintásnyi idő alatt szertefoszlik a főnök reggeli munkaértekezletére, az asztalon hagyott jelentésekre, félkész munkákra emlékeztető feszítő szorongás. Eltűnnek a molesztáló plakátok. Eltűnik a táj, a naplemente, az égbolt, a felhőfestmény.
Nincs más, csak az andalító, vagy táncra hívó zene. Együtt ringatózunk az afro-cubai zene ritmusára. Mesterei a muzsikának!
Szinte már mindannyian várjuk, hogy mikor, milyen dallal énekeltet meg bennünket. Tudjuk, hogy elkkerülhetetlen (közös ügyünk). Naná, hogy ez a pillanat is eljött. Többször, ráadásul. A kis kece lányom dallamára, más dalok közben hol pihe-puha lágyan, hol határokat feszegetve.
Önfeledten “hagyjuk, hogy Bona nevethessen a végén“, a jelenlévőkkel együtt.
Az új gyógyszer neve: Richard Bona
Ezt az embert egész Magyarországnak kellene felírni antidepresszánsnak! Tébé-támogatást kellene megítélni a koncertjegyeire, hogy mindenki megismerhesse, és felderüljön az élete.
Nem, nem oldódnak meg a gondjaik az embereknek, nem is lehet 1,5 óra alatt megoldani, de a túléléshez, kikapcsoláshoz kiváló. Egyszerűen feldobódtunk mindannyian. Még a legmeghatóbb ballada is olyan varázslatos világba repített el, amitől a szenvedés is megszépül (erről szól nekem pl. a Sorstalanság is).
Az afrikai nyelv is legalább olyan különleges számunkra, mint a mi magyar nyelvünk az egész világ számára. A mi nyelvünket pajkosnak, játékosnak tartom, Richard Bonáét zeneinek. Minden hangzója, megszólalása zenél, zeng.
Ezer hangszín, ezer móka, véresen komolyan vett és elegáns zenei megoldások, hangszerelés, kiállások, dinamikák. Egyszerre ott az erő, hogy arcunkba tolják a boldog muzsikát, és az erő, hogy merjék visszafogni magukat olyan csendes muzsikához, amivel mindenkinek a szívverése hallhatóvá válik.
Ezer valahányszáz boldog ember lelke összeért. Csodálatos este volt.
Köszönöm az élményt!
Úton hazafelé
Kora reggel indultunk haza Veszprémből. A felkelő nap festette meg a távoli Bakonyt, Veszprém épületeit és fürdette meg a kanyargó utcákat.
Meg kellett állnunk a napraforgóknál mindenképpen. Annyira életvidámnak látom az egész ültetvényt. Harmonikus a reggeli kék égbolttal, semmi kivetnivaló nincs ebben a tökéletességben.
Megajándékoztuk magunkat ezzel a találkozással: fürödtem egyet a napraforgó-tengerben.
Annyi színnel biztatott a reggel, és csak újra az fogalmazódott meg bennem: nagyon szeretem ezt az országot. Boldogan vezettem a főváros felé, ahol rengeteg elintéznivaló várt rám.
Útközben a legtöbb sofőr a “jobbra tarts”-elvnek megfelelően a manővere befejeztével jobbra húzódott, indexelt, türelmes és előzékeny volt.
Lehet, hogy Richard Bona azokra is jó hatással volt, akik el se mentek a koncertjére?
Hubadúr
ceremóniamester és trubadúr
fotó: www.richard-bona.com