A gimnáziumom 60 éves lett. A dabasi Táncsis.
Nagyon szerettem oda járni.
Tegnap olyan felemelő ünnepségen vettem részt, amiért nagyon hálás vagyok az egész iskolának, tanaraiknak, a diákjainak.
Az István a királyt adták elő tehetséges énekesekkel, kórussal, táncosokkal (tanarak, jelenlegi és volt diákok), akik hihetetlen, hogy így tudnak énekelni.
Pár hete jártam a gimiben a megyei Irinyi kémia versenyen, ahova fiunkat kísértem el (a versenyre, amit Baranyi tanárnő volt osztályfőnököm és a környék első Rácz tanárúr díjas tanára, valamint a gimi igazgatója nyitott meg – büszkén feszítettem az alma materemben a fiam oldalán). Ott sürgött-forgott a versenyfeladatokat javító kémia tanárok között a látszólag fáradhatatlan diri (volt energiája egy elhullott zsepit is felvenni, egy árvátlan sálat gondosan összehajtani, kisimítani, székre tenni, vagy azért, mert hát itt vannak Pest megyéből a legjobb kémikus diák vendégek, vagy azért mert amúgy is csak, neki nem derogál és szereti a rendet, tisztaságot és örömmel mutat példát).
Szóval jött – nekem csak Gergő, hiszen negyedikesként az ő évfolyama avatta a mi elsős évfolyamunkat – hogy épp most volt fent a tizenkettedikeseknél, akikkel szeptemberben megbeszélték, hogy már nem terhelik őket semmi feladattal, tudjanak teljes erőből az érettségire készülni. Éppen ezért már jelezték is, hogy „tanárúr, akkor ebben nekünk nem kell és mi nem is akarunk részt venni, ránk ne is számítsanak az István a királyban!” S akkor Gergő: „Elmondtam nekik, hogy ebben még vegyetek részt. Ez lesz az utolsó, amiben részt vesztek, és higgyétek el nekem, a végén majd belátjátok, sajnáltátok volna, ha ebből kimaradtok.
Az előadáson lehetett látni, hogy mindenki beletette magát, a koreográfia, a tömegjelenetek minden lépését, körforgást, a sámándaltól a fehér és fekete pólós István és Koppány csapatainak nagy összecsapásáig. Hátgerincemen jelezte a bizsergés, hogy eggyé válnak a tánclépésekkel, a lágy vagy durva csápoló-skandáló mozdulatokkal, szerves részeivé válnak a látványos tömegnek.
Nem számít a tánctudás, vagy éppen annak hiánya, az alkat, a tanulmányi átlag, a sportteljesítmény. Úgy vannak jelen 600-an, hogy mindenkin látszik: nélküle nem állt volna meg ez a darab és nem állt volna össze, mindenkire szükség volt ahhoz, hogy ekkorát üssön. A tapsrendben külön kiemelte az igazgató a hamarosan ballagó tizenkettedikeseket, láttam a csillogó szemeket, amit úgy olvasok, megérte felfüggeszteni az ellenállást.
Elkezdődött az előadás, berohantak a folyosókról, lezúdultak a lelátóról a gyerekek, beálltak térformába, körbe, sorba, átfésülésbe teljesen önállóan. Nem érzékeltem közöttük előtáncost, vezetőt, akire minden szem szegeződne, hogy mit is kell csinálni, mi a következő lépés, merre kell elindulni, irányt váltani? Nincs a körök, csoportok közepén tanár, aki a napközi utolsó óriáit idéző fáradtsággal vagy unalommal nyöszörögné: „Fiam, ide álljál, ne oda, mintha élnél, ne maradjon le a vége, ti meg a másik irány, hányszor mondjam?”
Ez az egész megy magától egy órán keresztül. Nem látszik, hogy ki az, aki mégis irányít kicsit, biztos, hogy vannak közöttük olyan lányok-fiúk, akik sokkal jobban tudják a lépéseket, a koreográfiát, sokkal jobb a ritmusérzékük, mint a többieknek, és lehet rájuk számítani. De nem látszik, mert a többiekre is teljes egészében lehet számítani. Együtt mozognak, mint a méhek. Mint ahogyan a madaraknál, amikor egyszerre felszállnak, nem lehet tudni, hogy ki kezdte el, a kutatók ezt keresik és meg is találják persze, de a nem beavatott, a nem zsűriszemmel a pontokon és az értékelő beszédén rágódó néző nem veszi észre, hogy mi mozgatja ezt a hatalmas áradatot. Együtt rezegnek, zsizsegnek, kiabálnak, együtt hömpölyögnek. Csodálatos.
Mielőtt az egész projekt elkezdődött, Gergő azt ígérte a gyerekeknek, hogy ebben igazán érdemes benne lenni. Akármikor találkoztam vele, érzékeltem, pontosan tudja, hogy mekkora nagy szükségük van erre a gyerekeknek. Képletekre, évszámokra és versekre, fővárosok neveire is persze. Ám amikor brutális az infláció, csúcsra járatott a politika, amikor egy halom dologgal nyomaszt a világ, amikor az multimédia beszippant, benyel, behabzsol, akkor talán hatványozottabban kell lekötni valami mással a gyerekeket, hogy inkább EZ az előadás legyen az a közös élmény, amire örömmel lehet majd visszatekinteni. Biztosra veszem, hogy sokáig, talán életük végéig el fogja őket kísérni.
Gergő azt ígérte nekik, hogy azzal, amit beletesznek, rengeteget fognak kapni és aki ezt látja, annak pedig rengeteget fognak adni vele. Valóban fantasztikus volt átélni. Nyilván magának a darabnak is köszönhető, mert talán tökgyalun előadva is magával sodorna, az üzenete, az aktualitással rezonáló sorok villanása. Azonban ilyen tehetséges énektanárnő és táncos lábú tanarak vezetésével lenyűgözően tudott működni az előadás.
Fürödtek a szerepeikben a meglepően jó hangú gyerekek, volt diákok, a tanarak, akik ezáltal még nagyobb népszerűségnek örvendenek. Drukkoltak nekik a diákok és üdvrivalgással méltatták őket az előadás végén.
600 gyereket nem lehet sorra megölelgetni, kezet fogni velük, hát a tanárismerősöknek, a koreográfusnak, az igazgatónak gratuláltam és próbáltam pár szóban tömöríteni a hálámat és nagyrabecsülésemet. Mondhatták volna rögtön, hát igen, rengeteg munkával, szervezéssel, órarend átrendezéssel, dolgozat, felelés átütemezéssel járt, de nem.
Annyit mondtak csak, mintha összebeszéltek volna,
de mindegyik, akihez odamentem:
A gyerekek!
És tényleg, végig a gyerekek csinálták, este már csak rajtuk múlott. Egymásra figyelő, vigyázó, helyzeteket előzékenyen megoldó, fegyelmezett és együttműködő társadalmat láttunk hömpölyögni.
A darab közben az rendező-igazgatót, Gergőt hol itt láttam, hol ott, együtt izgult az előadással. Hol középen a nagy totált átlátva, hol oldalt a folyosónál a korlátnak támaszkodva (az embereket nézte sorra), hol kicsit félrehúzódón guggolva a padlón, hogy a kirohanó diákok nehogy eltiporják. De ott akart lenni a sűrejében, a lehető legközelebb mindenkihez. Együtt énekelte a szólistával a dalokat. Hányszor hallhatta ő is életében az István a királyt, hányszor énekelhette már végig!
Emlékszem, hogy, amikor ők az utolsó évüket taposták a gimiben, abban a közös egy évben mi hány bakelit lemezt hallgattunk meg az aulában a raktárhelyiségből kicsempészett lemezjátszó körül térdepelve. Páran, de együtt hallgattuk tanítás után a lemezeket, köztük az István a királyt, Koncz Zsuzsát, Deep Purple-t, Jézus Krisztus Szupersztárt, Máté Pétert. Nyáron a Tilinkó népitánc táborban Mártélyon a faház ablakában és a tornácon ülve próbaszünetekben és éjjel együtt hallgattuk sírva-énekelve és ezerszer megfordítva a Muzsikás együttes kazettáját (amúgy a Nem arról hajnallik album zenei rendezője az István a király rockopera zeneszerzője, Szörényi Levente volt). Hányszor hallgathatta már meg ő is (én is) „az Istvánt”? Egyszerűen kibírhatatlan csöndben maradni, némán végighallgatni, nem énekelni, ha Bródy János zseniális szövegével megszólalnak a dalok.
Valahogy, valamiért együtt kell énekelni ezzel a darabbal.
Nekünk ez ennyit jelent.
Hátha ezeknek a gyerekeknek is jelent majd valamit évek múltán, ha visszaemlékeznek…! Hogyha letöltik, a ki tudja milyen applikációban rábukkannak újra az 1983-as ősbemutató ikonikus szereposztására, vagy aktuális híres-neves énekesek előadására, és felidézik, hogy „igen, ebben én is benne voltam! S tőlem lett olyan emlékezetes ez az előadás, hogy ott énekeltem, tapsoltam, dobogtam, futottam, kavarogtam, révületbe estem az áldozáskor, imádkoztam, csatáztam, magasztaltam és ott voltam a koronázáson, az államalapításnál és a Táncsics Gimi 60. születésnapi ünnepségén.
Köszönöm.
Street Gábor Huba (1989-1994)
