Az úgy volt, hogy még 2008. augusztusában Rácz Judit megkeresett, hogy elvállalnám-e a zenei vezetését a kistérség gyermekeiből verbuvált Adventi kórusnak. Az ismeretség 2000-ben kezdődött, amikor dabasi és környékbeli zenészekkel, énekesekkel és zeneszeretőkkel előadtuk Illés Lajos Magyar Ének c. rockoratóriumát, és sokak mellett önzetlen támogatóra találtam benne és barátaiban is.
A sok szereplővel, sok nézővel, sok koncerttel a térségben nagyszabásúra sikerült a produkció, Judit kissé megalomán ötlete tökéletesen passzolt ennek eszmeiségéhez.
Szerintem is nagyon szorosan élnek együtt egymás mellett ezek a települések: pl. a Táncsics Gimiben nekem is volt újhartyáni osztálytársnőm, akinek a kistestvére még a helyi általános iskolába járt, a szomszédja pedig az örkényi szakközépiskolába, a hernádi nagymamám Dabasra jár az „SZTK”-ba. Telitalálatnak véltem ezt a kulturális összejövetelt a DDS-ben.
Azon túl, hogy nagyon megörültem Judit hívásának, egyrészt, hogy emlékszik még arra az előadásra, másrészt, hogy alkalmasnak lát az ötletének életre hívására, meg is ijedtem: több száz gyermek danolásáról álmodozott, az pedig nagy felelősség. Pláne az a kritérium – inkább engedmény -, hogy bárki jöhessen énekelni, ne csak az énekkarosok, vagy zeneileg képzett gyerekek. Éppen ezért a műsornak nagyon változatosnak kell lennie, nagyon függ attól, hogy hány gyereket sikerül megmozgatnunk. Vajon mi az, ami az iskolásoknak sikerélmény, a közönségnek érdekes, úgy, hogy a nem túl magasra lőtt mérce is nyújtson szép élményt, meghitt adventi előadást egy ilyen muzikális hatásvadászaton? Természetesen nagyon tetszett a feladat, fel is pörgött az agyam, estére már gondolataimat jegyezgettem fel kis cetlire. Ekkor gondoltam arra, hogy Madarász Iván Sába királynő c. műve alapján, és a Halastó kórusban (www.halasto.com) Halas Dóra, Tóth Árpád és Rubik Ernő barátaim által vezetett kórus-improvizációiból merítek majd további ötleteket.
Október elejére állt össze a műsor, amihez a szép adventi népdalokat Tóth Árpádtól (akkor Halastó Kórus, ma Csíkszerda kórus vezetője) kaptam. Ezeket felénekeltem számítógépre, az mp3-akat feltöltöttük a kistérség honlapjára, és megküldtük a közreműködő pedagógusoknak az elérhetőséget, akik a gyerekekkel letöltötték, úgy ismerkedtek a dalokkal.
Amikor október 24-én egymás után három helyszínen (Inárcson, Örkényen, Dabason) ún. szatellit-próbát tartottunk a környező településekről odasereglett és buszokkal odaszállított gyermekekkel, akkor már többeknek ismerősek voltak a dalok.
Alapvetően nagyon keményen dolgoztunk: a gyerekek kis szünettel megszakítva 2 órán át rendületlenül figyeltek, tanulták a dalokat, a zaj/zörej-keltő effekteket. Olykor jókat nevettünk, és elcsodálkoztunk, amikor valami érdekes hangzás, néha amolyan angyali hangulat jött ki.
Ezek a kórusimprovizáció – kimeríthetetlen és tetszőleges kombinációkkal megújítható – tárházából szedett hangutánzó, zenei huncutságok az újdonság erejével hatottak a gyerekek és úgy tudom, a pedagógusok számára is. Öröm és nagy tanulság volt velük alkotni.
Na, a Sportcsarnok, az lenyűgözött mindenkit. Kicsit aggódtunk is, hogyan fogjuk beénekelni, nem veszünk-e el a hatalmas térben. Két novemberi vasárnapon egy-egy nagy próbát tartottunk a csarnokban, és egy picit a koncert előtt. A közönség közötti bevonulás igen nagy egyéni felelősséget rótt a gyerekekre, hiszen minden párosnak magának kellett elkezdenie a gyönyörű csángó imádságot, és önállóan énekelni. Így a különböző fázisban – látszólag összevissza – szóló, ugyanazon dal hömpölyege egy roppant érdekes zsongássá alakult.
A Dabasi Dobos Fesztiválon hallottam Valenytik Annát szavalni, még aznap felhívtam, hogy részt venne-e ebben a műsorban egy dal és egy próza erejéig. Nagyon lelkesen igent mondott, de közbelépett betegsége nem tehette lehetővé a próbákra járást és a fellépést. Ezúton kívánok neki mielőbbi jobbulást és jó egészséget! Emberségességéről tanúskodik, amikor felajánlotta az általa gondosan összeszerkesztett szöveget, ami alá érdekes hangulatokat festettünk meg a gyerekekkel a zaj-effektek segítségével, és rögtön ajánlott maga helyett másokat, hogy a műsort abban a formában meg tudjuk valósítani, ahogyan vele elképzeltük.
A szóló éneket végül Harmincz Nóra, a narrátor szerepét Balogh Ferenc vállalta el.
Hangszeres kíséret – biztos támasz – nélkül nagyon nehéz tisztán énekelni, ezért rendkívüli segítséget kaptunk Joóné Szőnyi Adrienntől, aki bársonyos furulyáján olyan szépen vezette elő a dalokat, hogy öröm volt rá belépni.
5 barátunk pedig lelkesen és önként csatlakozott gitárkíséretével. Nagyon hálás vagyok a közreműködésükért. Úgy láttam, a gyerekek is meg voltak elégedve a „vendégművészeinkkel”, csodálattal figyelték őket.
A koncerten pedig teljesen el voltunk bűvölve, mindenki úgy ragyogott, hogy én meg ettől voltam elvarázsolva, és valószínűleg így doppingoltuk egymást körbe-körbe. A professzionális fények, a rengeteg ember, a soklelkes csönd [……………..], a zsongás, a melódiák, a közös öröm, a felszabadultság.
Mindenképpen szeretném elmondani, hogy Rácz Judit és Kocsír Anikó annyi mindent megszerveztek a háttérben, hogy ezzel egy kiegyensúlyozott művészi vezetővé léptettek elő. A kistérségi irodában munkatársaikkal nyitottak voltak az ötleteimre, tanácsaimra: megfogadták, továbbfejlesztették, elintézték, „legyártották”.
Egy ilyen grandiózus, mintegy 20 iskolát (igazgatókat, tanárokat, polgármestereket, összesen 200 tanulót), számos közreműködőt (sportcsarnokot, hangosítókat, pólókészítőket, buszvezetőket, nyomdát stb.) érintő produkcióban mindig adód(hat)nak nehézségek, konfliktusok, amiből felém soha semmi sem jutott el.
Nekem ebből az egymásra utalt közös munkából mindig az előkészített, az örömteli, látványos, és az azonnal meghálált rész jutott: a megszólaló harmóniák, a résztvevő gyerekek és pedagógusok kedvessége, csillogó szeme, vidám mosolya.
Köszönöm a felkészítő pedagógusoknak, szülőknek a segítséget, hogy gardírozták a gyerekeket, hogy elfogadtak engem annak ellenére, hogy nem vagyok pedagógus, sem ének-zene tanár, sem zenész, hanem csak egy lelkes közvetítője a kórusimprovizációs szemléletnek, amit a Halastóban fejlesztgetünk.
Köszönöm a Kistérségi Társulásnak az irántam és a produkció iránt tanúsított bizalmat, és a lehetőséget.
A közönségnek a résztvevők nevében az elismerő tapsot, igazán jólesett mindannyiónknak.
Ne feledjük, hogy a legnagyobb érdem mégis a gyermekeké (kórustagok, szólisták, furulyások), mert szerintem ők mutatták meg, hogy mire is képesek igazán, bármelyik településen is élnek, bármelyik iskolába is járnak!
Megjelent a Dabasi Újságban 2008. december 1-én, később a KözépPont Kórus blogján.
Az alábbi képeket Molnár Eszter készítette: