Hirtelen nem is tudom, mit tennék, ha a kis kertemet
(benne a feleségem virágaival,
az először termő almafánkkal,
a gyerekek trambulinjával,
a saját kezűleg készített hintával, homokozóval – amiben az egyik barokk operánál felhasznált kellékhomok őrzi a kórusos éveimet)
háborús támadás érné.
Mit menekítenék ki a kertből?
Mikor kapcsolnék, hogy ha már a kertet szétlőtték (érthetetlen okokból), akkor meddig maradhatok még a házban?
Onnan mit menekítsek el?
Föltegyem a padlásra? Letegyem a pincébe?
Meddig vagyok biztonságban?
És mi lehet az ovival, a feleségemmel, a szüleimmel, kisebb-nagyobb családommal? Közeli és távoli barátokkal? A gyermekeim barátaival?
Elérek-e valakit még telefonon? Ilyenkor is elég okos-e?
És akkor mit tehetnék? Elbujdossak az erdőbe?
Elinduljak valami tisztább, fegyverektől csendesebb vidékre?
Átjutok-e a tűzvonalon?
Mit tudok a nagyvilágról, hova érdemes elszökni, “menekülni”?
Mi vár majd ránk? Mi lesz az úton?
Mit mondok a gyerekeknek, amiről elhiszik, hogy érdemes kitartani, szomjazni, később enni, felriadni?
Mi lesz, ha elfogy a vizünk, ruhánk, pénzünk, kedvünk, utunk?
Milyen információkból táplálkozhatok? Eláruljam, hogy Dunakesziről jöttem? Vagy mondjam én is szírnek magam?
Higgyek-e a jótanácsoknak?
Higgyek-e a híreknek, az újságoknak?
Lesz, akihez fordulhatunk? Lesz, aki megkönyörül rajtunk?
Lesz, aki nem akar átvágni és kihasználni?
Lesz, aki megérti legalább a gyermekeim tiszta arcát, és elhiszi nekik, hogy nagyon fáradtak és ijedtek?
Lesz, aki nem mos össze terroristákkal, bűnözőkkel?
Lesz, aki megbocsátja, hogy nem otthon ülök a lerombolt városomban, hanem megpróbálom megmenteni a gyermekeim életét?
Lesz, aki elmagyarázza, mit lehet, mit nem és meddig tart?
Lesz, akit nem zavar, hogy nem tudom az ő nyelvén megköszönni bármilyen apró segítségét, pici jóindulatát?
Lesz olyan, aki felismeri, bármikor kényszerülhet ő is
otthonát elhagyni?
Akkor írtam, amikor a migránsok tömegével vonultak át rajtunk, 2015. szeptemberében…
