Hosszas beszélgetés során kiderült, hogy a gyerekeket foglalkoztatja a jelenlegi helyzet, rengeteget beszélgetnek erről az iskolában maguk között.
Hallják, hogy ismerős elhagyta már az országot, és kíváncsiak, vajon az ő családjuk is így gondolkodik-e.
Megrémisztik a plakátok, a hírek megint zaklatják őket, nem találnak megnyugtató hangot. Számonkérik, hogy akkor a tavaszi gyermekvédelmi törvény ma már nem fontos? Nem fontos, hogy a gyermeket megvédjük a nyilvánvalóan bántó szavaktól, a félrevezető feliratoktól, levelektől?
13 éves gyerekekről van szó!
Elolvassák a konzultáció szövegét, és – Bolyai matematika verseny országos döntőbe jutott csapattagként – rögtön levezetik, hogy logikátlan és irányított kérdéseket tettek fel benne. Hogy a kérdések úgy vannak megfogalmazva, hogy mással nem is lehet rá válaszolni, csak Nem-mel.
Saját maguk vezetik le, saját maguk értelmezik, és dolgozzák fel az olvasottakat.
És kérdőn néznek ránk, mi is el akarunk menni az országból? Mi mikor megyünk? Ha nem megyünk, miért nem megyünk? Hova mennénk? Záporoznak a kérdések, mint Ukrajnában a támadó lövegek.
Északra? Ott azért hideg van és drága az élelmiszer?
Délre? A nagy forróságot nem bírja a testvérem.
Távolkeletre? Nem annyira híres a köztisztaságról, könnyen benyel az ember valami nyavaját, viszont nincsen fűtésre gond.
Sírásba zuhan a legfájdalmasabb mondat: „Én attól szorongok, hogy elveszítem a barátaimat!”
Pontosan ez lehetett a dilemma azokban az években, amikor Magyarország vezetése valamelyik társadalmi csoportot dehumanizálta, üldözés alá vette. Legyen az paraszt, értelmiségi, arisztokrata, zsidó, cigány… Máskor pedig orvos, ápoló, pedagógus, nyugdíjas, az orvosi ellátásra váró beteg, kisvállalkozó …
Nagy kérdés, hogy mit nyer és mit veszít az, aki elhagyja az országot.
Aztán felmerül a praktikus kérdés, mekkora csomaggal indul neki: hány bőrönd, mit vigyen el mindenképp, mit zárjon el és le odahaza.
Elveszíti a karrierjét, a karrierjébe fektetett éveket, a sikereit, a kapcsolatait, leépülnek, a napi kapcsolatok átalakulnak. Elveszíti a nagyszülők, keresztszülők, unokatestvérek elérhető közelségét, rendelkezésre állását, ha ilyenekkel eddig bírt. Elveszíti a DM és a Shell gyűjtőpontokat, az X café törzskártyáján a bónusz latte-t, az aranytagságit… Elveszíti a biztos gyerekorvost, a háziorvost, a helyismeretet…
Nyer egy szabadabbnak hitt környezetet, leginkább a hitét, bizalmát, önbizalmát nyeri vissza a fellélegzéskor. Az eltávolodás segít abban, hogy ne vonódjon be annyira, ne viseljék meg a régi otthonából érkező hírek. Nyer egy újrakezdési esélyt, egy önmegvalósítási és hangsúlyosabb életfogyitlani tanulási lehetőséget. Nyer új kapcsolatokat, nézőpontokat, látásmódot, szempontokat.
És van, akinek semmi veszítenivalója sincs.
Mi az a pont, amikor „el kell hagyni” az országot?
Ez mindenkinél más és más időpontot jelöl ki.
Megépítse még a teraszt a ház oldalában, fejlesszen még a házon valamit, egy kandalló, napelem…? Lehet, hogy az a pár millió jól jönne az újrakezdés országában, akár csak egy kisebb albérlethez?
Van, akinek már az első demokratikus pillér szimbolikus átírása kiveri a biztosítékot, ismeri a történelmet és jól tudja, hogy amelyik hatalom ezt megteszi, az másra is képes lesz.
Van, akinek a piac beszűkülése, van akinek a hiánygazdaság megjelenése, van akinek a társadalmi rétegek semmibe vevése, van akinek a törvények szövegezése, önkényes megalkotása, az első kirúgás, lövés, vagy becsapódó rakéta jelzi, hogy nincsen biztonságban.
Aki kiment, nem érti, a többi miért nem megy utána, mit csinál, mit vergődik még?
Aki kiment, sokkal tisztábban látja, mit hagyott hátra. És a pillanatnyi rózsaszín ködön át megerősíti magát, hogy jól döntött. Még az is lehet, hogy sokkal komolyabb nehézségeket, hátrányosabb kompromisszumokat bevállal, mint idehaza, mert kint erősebbnek érzi magát, a helyzetet átmenetinek.
Van, aki 3 gyerekével könnyebben mozog, mint más család, vagy egyszem gyerekét egyedül nevelő és szülőjét ápoló anya.
Aki maradt, aki marad, vagy határozottan tudja, miért marad, meddig marad, folyamatosan mérlegel, vagy nem tud róla dönteni, vagy fél dönteni és egy szerinte még nagyobb bizonytalanságba hozni családját. Vagy bizakodik, hogy a helyzet átmeneti.
Ha nem kapcsolod be a tévét, a rádiót, ha téged érdeklő dolgokról olvasol, alkotsz, zenélsz, fesztesz, gyerekekkel játszol, mesélsz, minden nap önmagad egy pici fokkal jobbját szeretnéd megismerni, itt-ott segítesz annak, akinek erre szüksége van, akkor mindegy is, hol élsz.
Ajándékos évekként is tekinthetünk a mostanira: megérthetjük, mit élhettek át elődeink a harmincas-ötvenes években (senkinek sem kívánom, hogy átélje!). Nem örömteli, de közelebb kerülhetünk a saját közös történelmünkhöz, tanulhatunk belőle, őszintén együttérezhetünk azokkal, akik a szabadságot szerették volna számunkra kivívni, és dilemmáztak (ha nem éppen a börtönben ültek a koncepciós perek jóvoltából), hogy menjenek, vagy maradjanak.
Közös a sorsunk az ötvenhatosokkal. Ma így emlékezek rájuk.
Bárhogyan is döntünk, melyik küzdelmet választjuk, az biztos, hogy sokunknak fontos: családjainkban együtt legyünk, összetartsunk, egymást támogassuk, védjük, megadjuk a szeretetet, törődést.
Itthon, vagy távol a hazától.
