Életünk két esküvő között…

Semmi sem látszik az életünk kihívásaiból – legjobb esetben semmi – az esküvőn.

Pont azért is ünnepelünk “akkorát”, hogy kiemelkedjen az átlagból, na nem az országos átlagból (bár ügyfeleim közül is van, akinek ez sikerül, de nem ez a cél szerencsére, mert akkor megette volna a fene az házasságkötése értelmét), hanem saját életünk átlagából. Hogy kellően bevésődjön, kristály-szerűen hozzárendeződjenek és hozzászokjanak a jelenlévők, a hírről értesülők ahhoz, hogy “te meg én mostantól már mi, és jelen szándékaink szerint ez így is lesz, amíg világ a világ”.

Említettem, hogy senkiről sem állapítható meg az esküvőn, min ment keresztül az elmúlt napokban, hetekben, években.

Ehhez illik idomulni az esküvőszolgáltatónak is: nem látszódhat meg a munkáján, az esküvőn, hogy élete éppen hol tart. különösen igaz ez a ceremóniamester esetében, hiszen előtérben van, irányító pozícióban, olykor reflektorfényben a párral.

2 frenetikus hangulatú, nyitott és egymást szerető, tisztelő, elismerő emberekkel teli esküvő után nyaralásra cuccoltunk fel az egész családdal. Onnan a közelbe elszökve hétvégén egy újabb csodálatos esküvő.

Majd pár nap múlva a legkisebb csemete ráesett a könyökére, valószínűleg el is tört.

Nyilván irány a legközelebbi kórház, ahonnan másnap reggel Szegedre küldenek, mert ott merik csak elaltatni a 3 éves gyerkőcöt. Bosszantó, hogy „itt” nem tudják ezt megcsinálni? Nyomokban igen. Mégis rájöttem, örülök, hogy ezt felmérik és felvállalják, és végül úgy döntenek, náluk ezt jobban csinálják máshol, fáradjunk oda.

Az altatás valami földöntúli művészet. Beadnak egy kis lötyit, aztán lecsavarodik az ébrenlét, fogyogatnak a szavak, bágyad a tekintet és elcsendesedik, mint napfogyatkozáskor az arborétum csicsergő madárvilága. Erőt próbáló jelenet, felfogni és befogadni valóságos kín, hogy a szemem láttára kapcsolják ki az amúgy kikapcsolhatatlan, lelőhetetlen dumagép és komplett színi előadás gyerekünket.

Altatás után cukin ébredt, nem úgy, mint 1 héttel később, amikor az elmozdult törés miatt újra kellett műteni, immáron Budapesten. Bár tudtam róla, hogy az altatószer távozáskor megkarcolhatja a gyerkőc idegeit, azért erre – belátom utólag – képtelenség felkészülni.

Telefonon, hívtak Budapestről, hogy megnézték az előző napi kontrollon készült röntgent és jöjjünk be újra, mert lehet, hogy ismét be kell avatkozni. Tulajdonképpen ezért is hálás vagyok, hogy működik egy tőlünk független, láthatatlan gépezet, kivetítik a konzíliumon az aznapi sztárfotókat, megtárgyalják, ki mit lát rajta, és ennek megfelelően intézkednek, döntenek.

Így landoltunk Budapesten. Már a műtét előtt furcsa volt, hogy nem aludt be, csak bebódult, úgy kezdett el beszélni, mint egy részeg, aki a nyelvét is képes lenne lenyelni. Közben szalonba illő eleganciával, választékosan tiltakozott, hogy hát ő nem akar elaludni. Volt még benne tartás, jólneveltség. Megmosolyogtató volt.

Ő is rámosolygott. Na nem a megszokott lendülettel, hanem ahogy a Zootropoliszban a lajhár postatiszt 15 másodperces spéttel és 10 másodperc/mosolyhúzás sebességgel. Erről találhatták ki a slowmotiont, hogy az mekkora élmény nézni. Egyszerre volt szívszorító és vicces. Igaz magyarként sírva vigadtam.

Korán keltünk reggel, hogy éhgyomorral felkészülten érkezzünk a műtétre, ami egy fél napos éhezést jelentett a legkisebb csemeténknek. Gondoltam, picit rápihenek , töltődök a kinti parkban és napozok egy kicsit, hiszen én nulla-huszonnégyezek itt. Ezt meg is erősítette a nővér, amikor hívásával felébresztett:

– Már el  is készültünk, hol van édesapa? Jöjjön!

– Ejha, azt mondták, hosszabb lesz. Jó, jövök, bedobok még egy lattét.

– Jó, jó, de siessen, mert nekem is dolgom van ám, mennék tovább.

Akkor állt össze bennem a kép, hogy önkéntes ápolóként tartanak számon, akinek feladata a páciens ébredését is nyomon követni és referálni róla. Mondjuk ez már Szegeden is feltűnt, hogy az én feladatom volt a kikészített fájdalomcsillapítók beadása és nővérnek lejelentése, hogy rávezesse a kórlapra, vagy kezelési lapra. Ezeket az elnevezéseket nem vettük a kiképzésen. Bár képzés sem volt. És osztályról-osztályra is én cipeltem ölben a csemetét. Hiányoznak a folyosókon sürgő és folyton színt adó, hangulatot fokozó Zolik, Zsoltik, Karcsik, Katikák.

Ébredezik. Ajjaj, ez nem a cuki verzió! Nővérkeeee, jöjjön, kérem! Jön, lelkemre köti, hogy nem szabad felkelnie, felülnie, mert akkor hány. Vigyázzak rá.

Okés, menni fog.

Az ördögűzés ehhez képest barbibaba-hajfésülgetés csillámpónik védelmező gyűrűjében.

Egyre összetettebb és sikítóbb, ordítóbb, torkaszakadtabb hosszúságú mondatokban követeli, hogy hagyjam felülni, miközben próbálom vízszintesben tartani:

– Apu, fel akarok ülni!

– Apuu, miért nem engedsz felülni?

– Apuuu, engedd már meg, hogy felüljeeeek!

– Apuuuu, hozd már a párnáááát!

– Apuuuuu, ne szorítsd a mellemet!

Úgy beszél, pontosabban üvölt rekedten, bár összefüggően, mégis magán kívül, mint Nemecsek a csatáról, amikor meglátogatta betegágyánál a szégyenkező Gittegylet.

Én pedig próbálom az ágyhoz lapítani, óvatosan a mellkasán tartom a kezem, hogy amikor erőlködik, ne tudjon felülni. Ő persze vergődött és kapálózott, mint “akinek szárnya van, de ereje nincsen”. Néha mégis Bruce Lee-rúgásokkal kerekedett felül, majdnem kirántva az infúziócsövet, szeretett volna lábujjaival megkarmolni, sebet ejteni, az összes indulatát rajtam levezetni. Hihetetlen – pusztító – energiák robbantak ki belőle.

Egyre jobban üvölt, ahogyan a filmekben a szülei láttára elrabolt gyerek, csak most nem tudom kikapcsolni a tévét, vagy elbújni a nagypárna mögé, hogy na jó, ezt én most nem nézem, szóljatok, ha vége van, inkább elmegyek, pattogtatok addig kukoricát. Kétségbeesetten maradok, zokogásomat olykor sikerrel elnyelve próbálok vigyázni rá, törékeny egyensúlyt tartani az „elnyomás” és a gondosság között.

Bírkózók küzdelmével tesz öntudatlan kísérleteket kiszabadulni a „szorításból”.

Ahogy csökken a hatása az altatónak, kezd konszolidálódni a káromlás-szerű beszéd és fokozatosan alakul át hullámzó intenzitású szívfájdító zokogássá, megtört, meg-megcsukló könyörgéssé:

– Apuu-hu-uu, deheee, léhégysziveheees! … E-hk-gedd meeeeg!

– Apuu, nem é-h-rted? En-gedd meeeeg!

– Apuuu, fel akarok kelni! Apuuuu!

– Nem szeretnééééék!

– Kéééééreeek felülniiiiI!

– Pár-nát kéreeeek!

Egyszerre viaskodik benne a gyógyszer, a dackorszak, a fájdalom, a zavarodottság, a megfelelni akarás, az önfegyelem, az önkifejezés, a szabad akarat.

Megpróbálom körbefonni a kezemmel, mintha éppen kiemelném az ágyból, persze nem teszem, mert kapálózva önveszélyes. Búgok neki, igyekszek fókuszálni, koncentrálni, nem rá nézni. Hiszen az egyik ránézéstől bevadult, mint az utcai kergetős fiesztán felbőszített pamplonai bika.

Szépen lassan kezd a realitásba visszatérni, észreveszi a kezébe szúrt infúziót. Az ellen is tiltakozik, miért kapta, miért oda, miért, miért? Váltunk pár szót. Jelzem neki, hogy a doktor bácsi mondta, feküdjön még egy picit. Stadionok szurkolóit megidézve skandálta egyre rekedtebb hangon, többi sikításánál mondaton belül ugrott 2 oktávot fölfele, mire a szótag végére ért:

– Nem mond-ta! Nem mond-ta!

– Engedd meheg, légy szíves!

– Emelj fel, nem érted?

– Eee-meeeeeelj!

Így telt el kemény háromnegyed óra. Fölé hajolva egyre stabilabban fogtam körbe. Hosszú időbe telt, mire sikerült időlegesen kapcsolódnom vele:

– Ott fáj?

– Unalmas már feküdni?

– Ez így uncsi?

– Kényelmetlen feküdni?

– Fáj az infúzió?

Ilyenkor egy-egy elfogadó, megnyugtató Igen érkezett válaszul. És szemmel láthatóan megkönnyebbült 2750-ről 2743-ra.

Már túl vagyunk a nehezén, mire megérkezik a nővér, éppen megnyugodtunk, csend honol, csak úgy vagyunk, pihenünk a nagy tusa után, verejtékezünk. Előzékenyen megzavarja a kialakuló idillünket. Újra indul az egész. Kitekintek a nővérre: ha nincs fontosabb, sürgősebb, akkor nyugodtan hagyjon magunkra! Ő azért érdeklődik, hogy ébredezik a kicsi?

Aztán kishamar engedélyt kapunk, hogy ölbe vehetem (mármint nem a nővér nénit, aki anyám lehetne), ahol kissé hánykolódva, de végül megnyugszik és elalszik. Kuckózunk.

Odabiceg és odavonszol velem szembe egy széket Ricsi, aki 1 kiló valamivel született elég korán, és inszalagja, térde úgy bicsaklik, hogy tőle alig tud járni. De jár! Mégis. Neki a szuperdoki rendbeteszi majd a 19 éves térdeit, hogy teljesülhessen a srác álma: „színész leszek!”. Ezért van itt.

És sorolja, hogy már mit tanult a szinkronban, kikkel találkozott, mennyire emberszámba veszik és támogatják, és már fel sem tűnik neki abban a percben, hogy nyomi. És tudja, hogy nemsokára ő is egyenesen járhat és még komolyabban dolgozhat. És hogy mennyi álma van, és ebben mennyire biztatják, motiválják őt neves színészek.

Magával ragadó ez az elhivatottság, lelkesedés.

Csemeténk 2 óra mély, de még a sok sírástól fel-felszippanó, egész testében megránduló alvás után lassan kortyolgatni kezdte a tankönyvi arányokkal bíró kórházi teát – én is benyakaltam belőle pár pohárral. Egy óvatos pacsival, de annál nagyobb mosollyal és csendes „Hullá” kiáltással csaptunk össze tenyereinkkel, hogy este 8-kor hazamehetünk és már otthon aludhatunk.

Hálás vagyok, hogy most nem kellett bent maradni, mert így még jutott egy napom a szombati esküvőre felkészülni, töltődni, kiírni magamból mindent, hogy ebből semmit se vegyenek észre a legcsodálatosabb ünnepükön.

Bár emlékszem, amikor a születését vártuk 4 éve, akkor az egész édes násznép velem együtt izgult, hogy meddig maradok még velük, mert ha elindul a szülés, akkor én hamarosan elköszönök. Szépen kivárta, míg apuci minden programot elindít, felkonferál, és szerződésszerűen teljesít. Nem sokkal később beköszönt a családba.

Más kalandokat képzeltünk el neki és magunknak, szerencsések vagyunk, hogy így alakult.

Hubadúr

A kép még Szegeden készült a kórházból távozás örömére.

Street Gábor HUBA

A szerző elkötelezett híve a könnyed, barátságos és professzionális rendezvényeknek, ünnepeknek. Ajándékdalaival pedig életre szóló élményt ad minden jelenlévőnek.