A Keletiből bandukoltam, amikor egy kávézó előtt a földön feküdt a Bethlen Gábor utca sétáló szakaszán. Leteszem a telefont – egy ügyfél várja, hogy mikor viszem már végre az cimborájának kérek évfordulóra írt ajándékdalt Aranylemezen és bakelit lemezen, ugyanis külföldre indulnak el másnap a baráti összejövetelre.
– Jól van? – teszem fel a tulajdonképpen banális kérdést.
Felém fordul, mondott valamit, nem értettem teljesen.
Megpróbált felülni, majd kissé jobban artikulált, hogy van-e pénzem, mert Miskolcra szeretne hazautazni. Az ilyen esetekre mindig szoktam tartani magamnál aprót, az utóbbi időben ez elmaradt. Szerencsére, most mégis volt nálam, mert az irodaasztalom melletti köcsögből felnyaláboltam egy kisebb marékkal, hadd fogyjon, ha veszek valamit.
Kezébe nyomtam hát egy kétszázast.
– Feleségem meghalt kovidban, utána a lányom is. Menekülök. Nem bírok otthon maradni. – ömlött belőle a fájdalom.
– Már két napja nem ettem. – tette hozzá, amikor ráeszmélt, hogy még mindig figyelmesen hallgatom.
– Jöjjön, meghívom egy ebédre! Egyedül nyilván nem esik jól, de ketten majd menni fog.
Alá karoltam, felsegítettem, felvettem neki a földön maradt egyetlen csokis banán szeletet.
– A lányomé. – mondja.
– De most ez komoly? – kérdezi néhány lépés után. Most komolyan meghívsz? Tegezhetlek, ugye nem bánod?
– Beülünk egy olyan helyre, ahol van leves, vagy tészta, jó?
Rendeltünk és vártuk az ételt.
– Te ilyen jóindulatú vagy. Ügyvéd vagy?
Ez nyilván az ingemnek és a zakómnak szólt.
– Miért teszed?
Nem volt időm válaszolni, mert nekikezdett mesélni.
– Nem hiszem, hogy kovidban halt meg. Te elhiszed? 2021. szeptember 12-én, 36 éves volt.
Pontos kórháznév, osztály, amiket el sorolt, hol dolgozott ápolóként.
– Rá három napra meg a két éves kislányunk. Ez az övé. – mutat rá a banánszeletre ismét, majd gondosan a csikkzsebbe teszi. – Ez volt a kedvence. Itt van a jogisítványom is, tudok én vezetni, persze ha nem… – tütükét formál közben a hüvelyk és mutató ujjával.
– Ja, a kisujjam? Ott meghagytam a körmöket, a többi le van vágva, látod? A feleségem kérte, hogy hagyjam meg. Ez ilyen babona.
– Mindenem odavan már. Senkim sincs. Semmim sincs. Az igazolványom itt van.
– Cigány volt a feleségem. Ő ilyen babonás. Aztán mentem az önkormányzathoz, nem adtak azok semmit. Mentem a cigány önkormányzathoz, mondták, itt van hetvenezer forint: temesd el. Mindkettőt? Ebből?
Közben kihozták a tűzforró bolognait.
– Fehér koporsóba temettem el. Eladtam, mert volt egy másik házam, eladtam és abból.
– Józsi, – mert közben bemutatkoztunk egymásnak – együnk, most meleg!
Ezt a keletitől a nyugatiig sétálva jegyeztem le, pont 3 percem volt még jegyet venni az éppen induló vonatra. Előveszem a megmaradt, nem Józsinak adott aprót, benyomogatom az utazásom adatait, amikor odahajol egy fickó:
– Fiatalember, adna egy kis pénzt, a jóisten áldja meg, vonatra kell.
Sikerült mindent rekord gyorsasággal bepötyögnöm, és még ennyit mondanom a jegy ciripelő nyomtatása közben:
– A visszajáró az öné.
