Borsod, 2000 fő alatti falu.
A helyiek mesélték: akinek elfogy a pénze, az 20-30% uzsorakamattal kap kölcsönt, hogy a kis csekkeit be tudja fizetni. Ha pénz áll a házhoz, abból 1 hétig királyság van, utána tengődés, éhezés, fázás, majd lesz valahogyozás. Sajnos a pénzügyi tudatosság hiánycikk. Vissza is élnek vele tehetősebbek.
– Gábor, 9-kor a boltnál várja a „kamatos” az embereket és jön az első reggeli szavazóhullám – tájékoztat az egyik SZSZB-tag. Így is történt. A sor végén ott állt a csapat „segítője”, utána egész délelőtt a parkolóban telefonálgatott.
Amikor a kedves és profi jegyző által vezetett fogadalomtételre és remek hangulatú eligazításra elutaztam (200 km-re az otthonomtól, felajánlás volt részemről, mint sokaknak), autóval nagyjából bejártam a szavazóköröm területét. Omladozó, romos házak a védelmet adó hegyek ölelésében, oldalában. Az eligazításon végig poénkodtak velem az asszonyok, iszonyú közvetlen hangulatban telt el 2,5 óra. Megkoronázásképpen még sütit is kaptunk az elnökhelyettestől a szavazás délutánján.
Lakosságfuvaroztatás van a faluban, mert a távoli dűlőkből nem tudnak lejönni az iskolához. Visszaélés? Talán igen. Ha vmi csekély juttatást is kapnak a szavazók, akkor biztosan. Dűlőnként vszeg 1 autó sincs mozgósítható. A névjegyzék 135-255. sorszám között mindegyiknek ugyanaz a családneve, tehát még védhető is, hogy családon belüli segítségnyújtás ez csupán.
Sokan egész életüket ugyanabban az utcában, házban élik le, a szavazási nap maga az izgalmas kirándulás. Egyesek megadják a módját, felöltik a lehető legjobb ruhájukat, hiszen „bemegyünk a központba, fiam!” Pont úgy, ahogyan mi is felöltözünk a plázázáshoz, mozihoz, színházhoz, kiállításhoz, koncerthez. Bár ők ezekről a huncutságokról csak hallomásból tudnak.
A szavazóköröm megjelent szavazói teljesen lerobbant közösség (a másik szavazókör egy fokkal egészségesebb volt). Egész nap csak néhány derűs, egészséges megjelenésű család lépett be a terembe. Ők nem is kértek népszavazásos lapot. Hiányoltam a fiatalokat, középkorúakat.
Jut eszembe, jöttek 20 év körüli srácok, azokat szinte mind elutasítottuk, mert egyik jegyzéken sem voltak rajta. Valószínűleg el voltak tiltva a közügyektől. Jóképű, életerős srácok. Rácsodálkozásuk arra, hogy ők nem szerepelnek a listán, megérintett. Eljöttek szavazni, feleslegesen.
Akinek a születési évéből kiderült, hogy kb. velem egyidős, lazán 10-15 évvel idősebbnek nézett ki.
Max. 30 ember, akiben érezhettük a pezsgést, valamiféle életszeretetet, közvetlenséget, ezen felül 200 ki-tudja-mikor-volt-boldog ember. Fáradtan vették át a lapokat, szemükben opálos fény, és egy kis döbbenet és oldódás, amikor kedves szavakat mondott nekik „az idegen”: a másik önkéntes, vagy én. Érdekes módon, hogy a helyiek közvetlen megnyilvánulásainál nem oldódtak fel ennyire, mert ők amúgy is mindent tudtak róluk.
Asszonyok bevárták a fülkénél az embert: „közösen döntünk mindenről”. Persze az aláírásaikból nehezen lehetett eldönteni, mégis melyik az írástudó közülük.
Volt aki a retiküljéből elővette a reklámújságból csálén, vszeg remegő kézzel kivágott/kitépett kampányfotót, hogy majd annak a feliratát keresse és azonosítsa be a fehér lapokon.
– Jó napot! Melyik utcában lakik? – kérdezem a folyosón a tétova bácsit, hogy eligazítsam a megfelelő szavazókörbe.
– Hát a fideszre!
Szomorú volt látni, ahogy remegő nénik érkeztek azzal, hogy „naná, hogy jövünk, mert holnaptól háború lesz!”
Átadom a fiatal hölgynek a szavazólapokat, majd megkérdi:
– Most mit csináljak?!
Szegény, azt sem tudta hol van, minek ez a felhajtás, mit „kell” tenni, merre kell menni tovább, pedig a sorban állva kifigyelhette volna azt is, hogyan mennek itt a dolgok egymás után.
Egy középkorú férfi az „igazoltatás”után:
– Van még 5 fiam, meg akarom tudni a címüket, hogy jöjjenek szavazni.
Megindított mindenkit egy elsőszavazó fiú, utólag mondta az egyik társunk, hogy audista (SIC!). Öltönyt, nyakkendőt vett, igazi ünnepnek élte meg, hogy ő már szavazhat. Az aláírás után a kezembe csusztatták a kitűzőt és a társammal mindig megadtuk a módját. Felálltunk, és a szavazókör szavazatszámlálóbizottság nevében köszöntöttük őt mint első szavazó.
– Boldog szavazást! Érezd jól magad minálunk! – tettem hozzá mindig, nagy meglepetést néha derülést okozva a jelenlévő szavazóknak.
Amikor végzett, megkérdeztem, mint a többi első szavazót is:
– Na, milyen érzés volt?
Megállt, vett egy jelentőségteljes levegőt, kihúzta magát, és büszkeségtől mosolyogva felelt:
– Felelősségteljes érzés volt, hogy beleszólhattam a hazám sorsába.
Mindannyiunknak könny szökött a szemébe. Akik látták őt még kicsi gyerekként, amikor fent állt a veszélye, hogy „ebből a gyerekből aztán igazán nem lesz semmi”, különösen nagyra értékelték, milyen választékosan fejezte ki magát.
Ha valakinek a környéken, vagy éppen aznap volt a születésnapja, megtapsoltuk.
Jó hangulatban telt el az egész nap.
Az iskolába is jó belépni. A folyosót a mennyezetről lelógó vidám színes papírformák díszítik, a falakon az alkotások, a mosdók rendezettek. Nem rég volt felújítás. Látszik az élet, a tanítók, tanárok lelkesedése, a fejlődés/fejlesztés iránti vágya.
A tanteremben a 60-as évek kalligráfiáját idéző, az azóta eltelt időben a fénytől párától megvetemedett hatalmas fatáblák őrzik a mértani formák, transzormációk, a nyelvtan alapismereteit, szabályait.
Egyszer csak megjelenik 2 fiatal hölgy vmelyik újságtól és faggatóznak, hogy tőlünk érkezett-e a bejelentés a fuvaroztatásról és vettünk-e fel jegyzőkönyvet.
A temperamentumos és egész nap lendkerékkel pörgő 70 éves elnök asszony és a többiek feleltek nekik, hogy ami a küszöbön kívül történik, ahhoz nekünk semmi közünk. Idebent pedig minden rendben volt.
Faggatózott tovább velem szemben az újságíró, hogy akkor nem innen történt a bejelentés? Kis hatásszünet. Rám nézett. A többiek is.
– Én tettem bejelentést.
– De hát ehhez nekünk semmi közünk! Nekünk nem feladatunk.
– Mint sima állampolgár tettem a bejelentést, nem mint szavazatszámláló, ezért nem is jeleztem nektek, nem is kezdeményeztem jegyzőkönyvet.
Az első döbbenet után, hogy most akkor mi is van, mit is jelent, mi lesz ebből, sorra megszólaltak.
– Nagyon korrekt vagy, hogy elmondtad nekünk.
Átsuhant rajtam a gondolat, hogy lapíthatnék, de akkor is mindenki tudja, hogy valami nem okés, valamelyikünk tette. Elkerültük a gyanakvást, és ugyanúgy dolgoztunk hajnalig, mintha mi sem történt volna.
Délután már nem foglalkoztam a parkolóval.
Éjjel a végére az elnök asszony nagyon elfáradt. Már nem tudta úgy követni az eseményeket, pedig edzett róka volt ő a javából, ahogy magát is aposztrofálta. A népszavazásnál beletört a csapat bicskája az értelmezésbe. Mi, önkéntesek egy kissé felülkerekedtünk és sikerült pontot tenni a végére.
Hajnalban, amikor a suli éttermében összegyűltünk, míg a HVI-ban ellenőrizték a munkánkat. Megszólított az egyik cigányasszonny, aki szintén szavazatszámláló volt, egész nap kacéran kacsintgatott, mosolygott rám.
– Gábor, most csalódott vagy?
– Nem is tudom igazán. Sejtettem ezt az eredményt, készültem is rá lelkileg. Most, hogy jobban odafigyelek, arra gondolok, veletek mi lesz! Szomorú vagyok, hogy mennyire védtelenek vagytok.
– A Gyurcsány a hibás! – csattant ki rögtön.
– Jól értem, hogy a Feri mindent elrontott és itt hagyott titeket a sz*rban?
– Úgy ám! Jól mondod.
– Értem. Ez tényleg hóhányóság részéről.
– Az hát!
– Ám azóta nyilván kaptatok segítséget az elmúlt 12 évben, egy kicsit könnyebb lett, ugye?
– Á, dehogy, a francokat! Nem kaptunk mink semmit!
És itt csöndben maradtam. Vártam, hátha összeáll valami kis puzzle.
– Na de figyelj mán, a háborúba akarják vinni a fiamat, hát csak nem engedem!
– Azt valóban nem akarja egy édesanya. – egyezek bele a hirtelen jött válaszba (mert egyet is értek vele!), ami számomra azt mondja, hogy kapaszkodik valami magyarázatba, segítségbe, de őt se nyugtatja meg.
– Arról tudsz, hogy a miniszterelnök aláírt papírt, hogy hozzájárulunk Ukrajna támogatásához, meg azért mennek át abba az irányba katonai vonatok?
– Ne mondd má, hát szó nincs erről. És ha így van, miért nem mondja a tévé? Nem úgy van az! Vagy akkor az ellenzék mér nem szól, mért nem gyön el a hangja hozzánk? – fakadt ki egyre emelkedő hangon.
– El tudod azt képzelni, hogy a tévébe nem engedik be az ellenzéki politikusokat, szakértőket?
Itt nyitva maradt a szája. Nem szólalt meg hosszú kemény másodpercekig, pedig nem kell monológért a Madách Kamarába, vagy a Mikroszkóp színpadra mennie.
A szívem szakadt meg látni a becsapott ember fájdalmát, kiszolgáltatottságát.
Hubadúr
