Különvonatok a Nyugatiban

Kinek tudok segíteni?

Miután lefektettük a 3 gyereket, átbeszéltük a következő napot a feleségemmel és tettvágytól izgatottan autóba pattantam.

Útközben beugrottam az üresen kongó éjjel-nappali bevásárlóközpontba, ahol leszólítottam egy kínai nénit, akit már ezzel is sikerült zavarba hoznom, pláne azzal, amikor az egyik polchoz vezettem, hogy a sok intim betét közül melyik az általános, ami biztosan jó lesz. Mondom angolul, hogy jöjjön segíteni, nem érti a társával, végül kötélnek állt, tétován közelebb lép. Mondom, hogy Ukrajnából nőnek, általános, melyik lesz a jó? Szépen lassan kihámozta a jelentést, látszott, hogy megértette, mutogatott, megfordult, hogy inkább mégis emezek lesznek a jók, aztán a lehető leggyorsabban elviharzott.
A fogkefét, fogkrémet, fertőtlenítőt már egyedül is ki tudtam választani.
Az mkkp oldalát futottam át, mire van aktuálisan szükség, innen választottam pár dolgot, amit kézben el tudok vinni a pályaudvarhoz, ha leteszem az autót.

Jövök ki cipekedve a teszkóból, a parkolóban éjjel 11 kor egy néni könyörgött pénzért a lámpa fényénél. Hát mondom, csak kártyám van. Furcsa érzés fogott el, hogy most külföldieknek, vagy távoli magyaroknak megyek egy aprócskát segíteni, erre itt ez a néni, és neki nem tudok.

Ahogy pakolok be a csomagtartóba, csak utánam jön, hogy legalább egy bevásárló táskát adjak, ha van. Megörültem, hogy az lapul még a hátsó ülés mögött. Nagyon hálálkodott. Kérdeztem, hogyan viszi haza. Messze lakik? Nem, a közelben. A Nyugati felé el tudom vinni. Ő a másik irányba megy.
Amikor bepakoltam, elrendeztem az első ülést, hogy nem baj, ha más irány – ha már ezt az egész estét jótékonykodásnak szenteltem -, akkor elviszem haza és nem kell cipekednie. Erre ő azt mondta, még marad, mert kell még neki egy kis pénz. Atyaég! Nem fogadja el, avagy nem tudja elfogadni a segítség#1-et, mert neki még segítség#0-ra van szüksége.
Nna, itt megint elindult egy gombóc a torkomban. Mondtam is magamnak, hogy kemény este lesz ez így. Biztosan fel vagyok készülve?
“Otthagytam őt, s mást is, jól tudom.”

Mit tudok segíteni?

Leparkoltam a Nyugatival szemben egy kis utcában, egyik kezemben egy csomag ásványvíz másikban a cipelős szatyornyi ez+az. Először a Skála épülete előtti órához igyekeztem, hogy átadjam az adományokat a Helpsátorban.

Hegyekben voltak pokrócok, babaételek, ruhák, kabátok, dobozok a nagy sátorban. Amikor beljebb mentem, láttam, hogy szépen kiválogatták, megcímkézték nemek, kor szerint az adományokat, hogy amikor érkezik egy kérés, azonnal tudjanak segíteni. Láttam felnőtt meleg holmik zsákját, kislány ruhák, gyerek nadrág, harisnyák stb. feliratokat a csomagok tetején, amelyek arról árulkodnak, hogy itt gondosan kezelik az adományokat.

Kérdeztem, mit tudok segíteni. Nem igazán tudtak erre mit felelni, hiszen a vonat még nem futott be. Fáradó tekintetek, nyilván egymást ismerő emberek nem is tudnak hirtelen mit kezdeni velem, nem tudják, mire vagyok befogható, “utasítható”.

Szépen lassan oldódik a kapcsolatunk, ahogyan beszédbe elegyedünk, érzem, hogy nő a bizalom, hogy nem kezdtem rögtön katasztrófaturistaként, űberfontos és szociálisan kimaxolt érzékeny influenszerként szelfizni, fotózni.

Egyesek sürögnek, esemény van: egy családot kell elhelyezni, pici baba is van velük. Előveszem a zsebemből az egyik kis nyuszi alvókát, amit a gyerekeink küldtek, hátha kell most nekik, érzem, olyan jó lenne most ezzel a mini adománnyal hozzájuk kapcsolódni, jelen lenni. A lelkes aktivista a mondatát megtörve félig felém fordul és kissé bátortalanul odanyújtott kezemből kiveszi: ez pont jó lesz neki, kösz. És már sietnek is át a pályaudvar oldalára a felpakolt pelenkával, takaróval és a mi kis nyuszinkkal.

Utánuk mentem az egyik passzivistával, de őket már szem elől tévesztettük és így volt alkalmam feltérképezni a menekültek fogadására, ellátására, kiszolgálására fenntartott “folyosót”, amin eddig több ezer menekült araszolt át tanácstalanul, félve, tudatlanul, vagy célirányosan.

Kik segítenek?

A 10-es vágány fogadja a különvonatokat, és onnan terelik be önkéntesek a máskor véradásnak helyet biztosító terembe, a Humanitárius Központba, ami elől hátul nyitott ajtajaival valóban egy folyosóként működik. Szerencse, hogy nem fújt a szél, de enyhe légáramlás frissítette és egyben hűtött is a termet. Odakint már biztosan 0 alá csusszant a hőmérséklet, mert otthonról elinduláskor 0 fokot mutatott a hőmérő.

Itt is feltettem a kérdést, mit tudok segíteni. Kérdezd meg x-t, mert én is most vagyok itt először, ő meg elküldött máshoz, és mivel nagyon pakolászott, nem volt kedve velem foglalkozni, lepasszolt egy lelkesebb újoncnak.

A folyosó jobb és bal oldalán a Református Szeretetszolgálat (zöld pólóban), valamint a Vöröskereszt önkéntesei (Piros kabátban) rendezgették “pihenőidőben” az asztalokat, mint a vásári kofák a portékájukat. Egyetemisták, dolgozók, nyugdíjasok, ki tudja, ki honnan jött. Az innen nyíló kiszolgáló termékben pedig tényleg hegyekben áltt minden, az összes jószándékú felajánlás, adomány.

Úgy is nézett ki az egész, mintha
a DM, a zöldséges és a sulibüfé keveréke lenne.


Ez tényleg koordinációt igényel, mert vannak pillanatok, hogy jaj, ne küldjetek, ne hozzatok többet, belefulladunk a sok cuccba, ruhába, itt romlik meg az összes, vagy pl. kifogytunk gyümölcsből, takaróból és 5-ös pelenkából, pótolni kellene.

Rögtön a bejáratnál gyógyszert osztanak annak, akinek szüksége van rá: fájdalomcsillapító, ragtapasz, vérnyomáscsökkentő, mittoménmégmik, és mögötte hozzáértő hölgy, talán patikus, vagy orvos, mert amikor odavezettem a vonattól egy idős nénit, akkor szépen bekalibrálták, hogy mekkora adagra lehet szüksége a vérnyomáscsökkentőből, ami éppen más márkájú. Szépen megbeszélték, pedig egyik se tudott a másik nyelvén beszélni. Sajnos ezt azóta már tiltják (érthető is, ha volna helyette instant, menekültbarát megoldás az ellátórendszerek részéről), ahogyan a néhai ÁNTSZ sem nézi jó szemmel a nem azonos minőségi szintű szendvicsek kupacát. Hivatásos orvost, mentőst nem láttam. Azóta tudom, hogy ez is változott.

A folyosón áthaladva kiérünk a parkolóba, ahol a Migration Aid sátra áll, a padokon hölgyek ülnek laptopok mögött és a szállás adatbázisaikat bogarásszák. Velük szemben civilek asztala roskadásig vega szendviccsel (bent is volt, nehogy felrója vki), folyékony szappannal, innivalóval, pokróccal, ennivalóval.

Jár-kel néhány fickó, akik transzfert ajánlottak fel, elviszik a családokat, emberkéket a közeli szállásokra. A katasztrófavédelem nagy fehér buszokat biztosít, hogy a települések által felajánlott szállásokra (kollégium, tornaterem, művház, munkásszállás, stb.) elszállítsák azokat, akiknek nincs konkrét elképzelésük, vagy lehetőségük a megoldásra. Így ment ugyanazon az este Kecskemétre, és Salgótarjánba is járat.
Kék BKV-buszok pörgetik az alapjáratot, hogy fűtsék a melegedő buszokat. Ide felszállhat bárki és addig várhat ott, míg a szállás meg nem oldódik, vagy a prágai vonata el nem indul, vagy míg ki nem találja, hogy mi legyen a következő lépés. Vagy míg felocsúdjon, hogy itt már nem lőnek, nem kergetik, nem üldözik őket, hogy a feléjük áradó feltétlen szeretetért nem kell neki semmi többet tennie, elveszítenie.

És van még 1-2 transzfer busz, ami a Keleti Pályaudvarra, reptérrel viszi át a pl. Bécsbe, Olaszországba tovább utazókat. Amint megtelnek az ülőhelyek, máris gördül be az újabb busz.

Ennyi a logisztika.

Mit csináljak még hajnali 1-ig, a következő vonat érkezéséig?

Visszamentem a Helpsátorhoz. Kicsit messziről láttam, hallottam, hogy odalépett 2 rozzant férfi, és szendvicset kértek. Nyilvánvalóan nem menekültek voltak, mégis kaptak a passzivistáktól szó nélkül. Örömmel láttam, hogy nem csinálnak belőle nagy ügyet.

Odalépett hozzám egy arab kinézetű srác. Pakisztáni, amint az kiderült, és kérdezi tőlem, hogy szombaton is itt lesz-e a sátor. Biztosan, felelem. Mire van szüksége, faggatom. Erre meséli hol angolul, hol tört, bár egészen szép kiejtéssel magyarul, hogy ő 2 éve menekült, akkor a déli határon és ez a CSODÁLATOS MAGYARORSZÁG otthont adott neki. Nagyon nehezen, de elfogadták a hivatalban, hogy ő is keresztény és így maradhatott. Szeretne most ő is adni, így szombaton elhozna pár gyerekruhát. Hirtelen megindult a bizsergés az orromban, mint amikor bubis itókától felszökik pár kósza szén-dioxid molekula. Még pár könnyed mondat segített visszarázódni.

Írják, mondják, hogy az első alkalom az nehéz lesz a menekültekkel. Könnyen megviseli az embert, ha nincs felkészülve rá.

Hogyan is készülhetne fel bárki is ennyi ismeretlen és réveteg céltalan emberre, akinek egyetlen célja van mégis: menteni az életét.

Olyanokat hall, tapasztal az ember, amelyeket eddig alig, vagy sosem találkozott személyesen. És itt töményen, válogatás és korhatáros besorolás nélkül ömlenek a történetek, kerékbetört sorsok, életbenmaradások, fájdalmak, óvatos örömök.

Végre eljött az én időm: bent rámolás van, úgyhogy csak mondom, hahó, Huba vagyok, segítek. Így beálltam a mini csatárláncba és adogattam a zsákokat. Egyeseket önként kipakoltam, áttettem egy erősebbe, szétválogattunk a felszabadult papír és erős bevásárlószatyrokat.

S mert érkezett a civil asztaltól egy kérés, hamarosan cipelhettem a takarókat zsákostul a túloldalra. Innentől velük is összebarátkoztam.

A pályaudvarnál a civil asztalt napok óta a Víg Színház egyik balettáncosa vezeti a próbák és előadás után. Őrületes tempó és kitartás, tenniakarás, ami csillog a szemében. Nem fér a fejembe, hogy bírja ő is, meg mások is. Napközben dolgoznak, este hajnalig itt fagyoskodnak, pörögnek és mentik a menthetőt. Jó, én is betoltam egy házi tejeskávét, meg egy kis kólát, ébren is vagyok rendesen, de hogy ez nem fenntartható napokig, hetekig, sokáig, az biztos.

A Migration Aid sátránál ráleltem egy nyomtatványra, amin a kísérő nélkül érkező gyerekek eligazítását taglalják. Összeszorult a szívem ismét, hogy hát tényleg, ilyen is lehet. És akkor az egyik szociális munkás, “gyermekvédelmis csaj” rám mosolygott, hogy nem egyszerű folyamat, ugye? De nyugodjak meg, a rendőrök ebben is tudják a dolgukat és rögtön jó helyre viszik majd a kallódó gyereket.

Az első éjjeli különvonat

Hajnali 1 óra 5 perc. A menetrend pörög, rendezi az érkező-induló vonatok adatait, ezt nem tünteti fel.

Felizzik a levegő a 10-es vágány mellett. A rendőrök parancsnoka (nem tudom az éppen főnökként posztoló rangját, sorry) már korábban elmondta, hány utasra számíthatunk, Záhonyból jelentették. Beélesíti a kameráját egy amerikai tévéállomás (csak 5-en a technikát kezelik), a riporter háttal az érkező vonatnak konferálja az eseményeket, majd segítők lépnek oda az utasokhoz.

Szerencsétlenek, sokan azt sem tudják, hol vannak. Isten hozta Budapesten, elmondom oroszul is. Szóval Budapest? Kérdezi gyanakodva. Magyarország? Igen. Itt biztonságban van. Itt béke van.

Látszik az arcán, a tónusán, ahogy lassan repedezik és ragaszkodó makiként kapaszkodva csüng a szívén a nehéz kő, ami tépőzárral is beleakad még a ruhájába és hosszú óráknak tűnő bennrekedt lélegzet után nagy sóhajjal, kitörő könnyekkel zuhan a lábunkra és gurul el ki tudja hova a peronon.

Miben tudok segíteni? Szeretne tovább utazni? Szállást szeretne? Van itt orvosságunk, babának pelenka, melegedő, kávé, tea, vigyen szappant, üdítőt, plüst magával. Megy a puhatolózás, a trakta. Lehet, hogy nyomoulós, lehet, hogy nem elég nyomulós.

Aki ide betér, annak megpróbálnak szendvicset, üdítőt, gyümölcsöt a kezébe nyomni, amit vagy elfogadnak, vagy nem.

Most kábé 120 ember érkezett. Többre számítottunk. Majd a következő … mi is?, vonat?, csapat?, transport? nagyobb tömeget hoz. Úristen, azt mondtam magamban, transzport? Ezt már hallotta ez a pályaudvar is valamikor, és másik pályaudvar is. Könny szökött a szemembe. Mennyire ugyanaz a tanácstalanság, bizonytalanság, félelem, aggodalom járhatja most át ezeket az embereket, mint 78 éve!

Amíg a szállásokat intézik a lányok, addig megy a ténfergés, kapcsolatteremtés, és lassan oldódnak fel a menekültek. Lassan hiszik el, hogy itt már tényleg biztonságban vannak, itt nem bántják, üldözik őket, itt nekik szívesen adnak a sajátjukból és igen, a fogkefét is kiválaszthatja magának és hozzá olyan fogkrémet, amilyet akar és nem, dehogy kell érte fizetni, de a kávéért sem, a zsebkendő ért sem. Vihet 2 csomaggal is, tudjuk, lesz mivel telesírni. Tessék, adunk erős szatyrot is, hogy el tudja vinni magával. És mint a kisvakond a féltett kincseivel óvatosan, meglepődöttséggel, hálával megy a társaihoz.

Mivel nem intéződik el minden azonnal, várni kell kicsit, le is horgonyoznak egy-két helyen a nagy bőröndökkel, csomagokkal, kisgyerekek a hatalmas mackókkal (amit lehet, hogy magukkal tudták hozni otthonról, mások a határon kapták a lakosságtól). Segítek eltenni az útból, a ki-bejáratokból a bőröndöket.

Járva-kelve egyre többször látjuk, így megismerjük egymást. Félszegen megengedünk mosolyt is magunknak, egyre több kedves szót. Oldódik, melegszik a hűvös átjáró és megtelik valami különös, szinte tapintható valamivel, amit egyes írások úgy emlegetnek egyszerűen, hogy szeretet. Ami türelmes, ami jóságos, ami nem tapintatlan, .

A szeretet már nem kérkedik, nem keresi a magáét. Elmosódnak a határok, a könyvelések, a vallások. A menekült kezében már nem látszanak a küldtetések, a logók, az elfogyasztott és későbbre megmentett szendvics nem erősíti egyik szeretetszolgálat, szervezet imázsát sem. Már nem lehet tudni, hogy melyik adomány érkezett a VII. vagy XIII. kerületből, melyik Dunakesziről, vagy Pécelről. Hogy melyiket gyűjtötték általános iskolában, vagy szálloda halljában, hogy melyiket hozták rozzant folszival, vagy előkelő teszlával. Hogy melyik szendvicset kenegették emós tinik, vagy nyuggerek.
Adódik egy kis idő beszélgetni más szervezőkkel is, de ha éppen meglátom, hogy egy nő, nagymama cipel valahova egy nagy bőröndöt, zsákot, cekkert, akkor ugrok és felajánlom, hogy segítek. Így szegődtem egy nagy családhoz, akinek a fuvarját intézték el, és elvittük a buszmegállóhoz a csomagjaikat. Szépen berakodtuk a csomagjaikat és mielőtt beszálltak volna, kérdeztem a régi szovjet filmekből ismert földig érő posztó kabátot viselő nénit:

– Бабушка, можно обнимать? (Nagymama, szabad megölelni?) És tágra nyitottam a karomat.

Megtörten olvadt bele és bújt a mellkasomhoz, szinte belezuhant a karomba és próbált fáradt rövid karjaival átkarolni. Zokogott, hálálkodott, zokogott. A többi önkéntes is felbátorodott és mindenki adott ölelést mindenkinek. Az unokák kissé zavarban voltak ettől az intimitástól, de a nagyi kedvéért elfogadták ők is.

Beszállás előtt ragaszkodott a néni hozzá, hogy mondatait szó szerint fordítsa le a srác, aki értett ukránul:

Nem gondolta volna, hogy ilyen nagy szeretetet kap majd itt és
Isten áldja meg magukat, az egész országot!

Amikor elhaladt a két jármű, ahová bepaszírozták magukat a csomagokkal, könnyekkel, remegő kezekkel integettek ők is, mi is.

Mi persze indulhattunk újabb feladat után nézni.

A második különvonat

A polcok, standok, asztalok, szatyrok elrendezésével, feltöltéséve hamar eltelt az idő, mire hajnali 5:10-re készen állt mindenki a 400 ember fogadására. Késett a vonat, és emiatt már kezdtem izgulni, hogy meddig tudok maradni, hogy időben hazaérjek, hiszen a feleségem megy be dolgozni, a gyerekeket pedig el kell indítani az iskolába, óvodába.

Az amerikai filmesek újból beizzították a kamerát, mikrofont, a kanyarban megjelent a szerelvény első fénye és egyre izgatottabb lett mindenki.

Először egy családot szólítottam meg, és kerítettem nekik 2 közeli hotelszobát, ahol reggelig elpihennek. 6 perc alatt át is értek, várták őket. Onnan majd másnap utaztak tovább külföldre.

A következők egy nagymama és egy nagypapa voltak, akik nem beszéltek angolul. Ők Bécsbe igyekeztek, így a transzferbuszhoz kísértem el őket, miután választottak pár ennivalót, tisztálkodási szereket és vizet. Amint felszálltak, már indultak is, alig jutott idő elbúcsúzni.

Egyetemisták szüleikkel álltak egy körben, és nagyon megörültek, sőt nyakamba ugrott egy lány, amikor köszöntöttem őket, és elmondtam, hogy itt biztonságban és békében vannak már. Prágába szeretnének tovább menni. Elkísértem a túloldalra a jegypénztárhoz néhányukat, amit a felújítás miatt eltettek egészen hátra. Tök jó, hogy a határig nem kell fizetniük, viszont csak eurót fogadnak el, ukrán pénzt nem, váltás pedig nem működik. Van, amikor a jelenlévő magyarok dobják össze, vagy egy ki tudja honnan odapottyant külföldi fizeti ki a jegy árát.

Ez a kísérés még belefért, beállítottam a sorba, sok szerencsét kívántam és rohantam az autómhoz, hogy a reggeli forgalomban időben hazaérjek Dunakeszire. Pont annyi volt, hogy szia, puszi, és feleségem már ment is ki a buszhoz, én pedig átvettem a készülődő gyerekeket.

Március 3-án éjjel jártam kint, azóta sok különvonat érkezett, több ezer ember lépte át a határt és a pályaudvar peronján az ukránsárga záróvonalat, és jó párszor hallgattam meg az újra aktuális dalt:

Bródy János – Tolcsvay László: Különvonatok

Az európai állomás határain
Sok vonat bejött és kiment
És mindig érkezett egy újabb szerelvény
Mit nem jelölt a menetrend

Az állomáson volt már tűrhetetlen zaj
És volt már félelmes csend
De mindig érkezett egy újabb szerelvény
Mit nem jelölt a menetrend

Az állomáson átrohant már sok vonat
És néhány sokáig pihent
És mindig érkezett egy újabb szerelvény
Mit nem jelölt a menetrend

Az állomás környékén volt már tüntetés
És volt már zavartalan a rend
De mindig érkezett egy újabb szerelvény
Mit nem jelölt a menetrend

Hányan terveztek nagy utazást
Szilárdnak tűnő síneket
Váratlan volt a változás
Mit nem jelölt a menetrend

Hamarosan újra találkozunk a Nyugatinál!

Hubadúr

Ha szeretnél segíteni:

hogysegits.hu (jelentkezés önkéntesnek, szállásadónak, adományozónak, fuvarozónak)

NYUGATI PU SEGÍTŐK/ VOLUNTEERS UKRAJNA, Допомога українцям (FB-csoport)

Street Gábor HUBA

A szerző elkötelezett híve a könnyed, barátságos és professzionális rendezvényeknek, ünnepeknek. Ajándékdalaival pedig életre szóló élményt ad minden jelenlévőnek.