– Akkor megölelhetem? – kérdezte a jövő héten nyugdíjba vonuló doktornő, aki fél órával előbb megszúrta az ujjamat és felírta a hemoglobinomat a sétapapírra.
– Lehet. – mormogom a maszk mögül, tudván, hogy kabátban úgyis megvan a távolság.
– Tudja, ő olyan ölelkezős típus, hiába van covid. – Mentegetőzött az asszisztens, aki az adategyeztetés után a csokit és az ásványvizet adta, és aggitált, hogy még a véradás előtt fogyassszam csak el.
Az ölelős doktornénivel előzőleg már a vérvizsgálatnál nagyon jót beszélgettünk, vérellátásról, családról, Orvos-Tóth Noémiről, akinek a kötődő nevelés előadását hallgattam útközben, és éppen be tudtam idézni a beszélgetésbe a frissen hallottakat.
Faggattam a terhelésről, az utánpótlásról, a vér útjáról, a vérkészítményekről.
Beszélgettünk a minőségi időről, a (el)rohanó világról, a beszélgetés fontosságáról. Örömmel hallgattam.
Legutóbbi – szintén vidám hangulatú – véradásom óta beszerzett vadi új és magenta székben ülve a vérpumpálás alatt pedig elmondták, hogy a covid nem riasztotta el a rendszeres véradókat, és hogy 3 ember életéhez járul hozzá az én 4 dl vérem. Milyen tudatosak és állhatatosak a véradók! – csodálkoztam.
Tavasszal – szintén a covid oltásom körüli napokban – cseresznyét vittem nekik, imádták, most a feledékenységem miatt utólag mentem vissza mikulásokkal, és osztottam szét a mai szolgálatosok között. Ezért voltam kabátban.
Mindenki meglepődve, mosolyogva és hálálkodva fogadta. Ajándék volt látni a csillogó szemeiket.
(lehet, hogy azért osztottam meg ezt veletek, mert szeretetet és elismerést szeretnék kapni itt a Fb-on, mégis inkább arra buzdítalak benneteket, akik adhatnak vért, hogy adjatok!És kívánom, hogy ne legyen vérre szükségetek, ha mégis, akkor pedig legyen elég!)
Hubadúr