Az élet szép, vagy nem szép?
Szerintem az élet nem szép. Alapból nem szép. És „nem szép tőle”, hogy ilyen:
Nehéz.
Fájdalmas.
Könyörtelen.
Hol esik.
Hol meg fúj.
Hol égetően vakít a nap.
Nehéz a szülés.
Nehéz világra jönni.
Elválni anyukától az óvoda kapujában, az esküvőn, a ravatalozónál.
Nehéz túlélni az első, és akárhányadik szerelmi, baráti, munkahelyi csalódást.
Nem szép, hogy háborúzunk fegyverrel vagy kommentekben stb.
Mégis lehet szép az élet minden nehézségével, felbukkanó borzalmaival, furcsaságaival, kérdőjeleivel együtt.
Számtalan író megírta a borzalom, a fájdalom, az elviselhetetlenség pillanataiban is megcsillanó gyönyörűséget.
Mérnökként is egyetértek, hogy tömegpusztító és a legtöbb ember által egyértelműen elítélendő az atomrobbantás, mégis a felfoghatatlanul nagy erő, az energiagomba – messziről, és egy ideig kívülállóként – fantasztikus látvány.
Ugyanilyen látványt saját magunk is előidézhetünk: az ír teába szokás tejszínt önteni. Ha mindezt lassan tesszük, hogy a csésze belső oldalán csússzon a forró teába a kis tejszín, akkor hasonlóképpen hömpölyög és kavarodik benne.
Vagy a hömpölygő viharfelhők! Hatalmas sebességgel tobzódnak, hogy aztán felforgassák a világot. Vagy éppen rendet tegyenek?
Az elnyűhetetlen vasból gyúrt nagymamámat, aki ezer lábtörés, hosszú leépülés és betegség után elhunyt, a ravatalozóban láttam utoljára. Velünk a nagymamám és számomra legfontosabb közös kapocs: a zokogó édesanyám. Hiába volt fájdalmas, szomorú a családi együttlét, abban a pillanatban is megcsillant valami szépség. Nagymamám porcelán-baba töpörödöttsége, egyszerűsége, ünnepélyessége és fénylő arca.
Máskor feleségem a hosszú otthoni vajúdás után, amikor már mellettem ült hajnalban, és zötykölődtünk be az autóval a kórházba. Tapasztalt volt már akkorra, első gyermekünkre a „riasztott” nagyszülők jöttek vigyázni. A fájások erőssége és gyakorisága ismerős volt ugyan, mégis rendkívül fájdalmasak. Ilyenkor rám visított, hogy „állj meg, most fájok!”, aztán nevetve sürgetett: „gyerünk már tovább!”
A Sorstalanságban is nagyon tetszett az a gyermeki észrevétel, hogy úgy kókadoztak, lengedeztek a „büntetésben álló” emberek a napégette placcon, mint az árvalányhajak, napraforgók.
A legzordabb időben is komoly feladványt adnak a felhők, mit ábrázolnak. Néha tök egyszerű, néha bonyolult.
Mert minden pillanatban van pici valami különös és megismételhetetlen, amitől széppé, érdekessé válhat. Egy kicsit.
Ezért szeretem.
