Pontosan 1 éve írtam egy dalt, amikor felcsillant bennem egy morzsányi remény, hogy lesz, lehet valami változás, ami kellemesebbé, az össznépi szorongást oldottabbá alakítja.
Mára annyival lettem bölcsebb és indultam el az elfogadhatatlan elfogadása felé, hogy nem számítok semmi változásra. Ha lesz is valami, az sem hoz gyökeres és felszabadító változást. Nem is hozhat. Nem fogadnák el, nem viselnék el nagy tömegek és érdekek.
A szorongás, félelem nem fog elmúlni az emberekben, egyik oldalon sem.
Szomorúság van bennem, mert akár ennek a szorongásnak feloldásában is szorgoskodhatnánk nagy erőkkel. Igaz, hogy máról holnapra ennek semmi látszatja nem volna, mint ahogyan ma sincsen, pedig rengetegen régóta dolgoznak rajta, benne, érte.
Tehetetlenséget érzek, amikor háborús hangnemet hallok, olvasok, mert békét, békességet szeretnék. Megfigyeltem, hogy háborúskodással még nem sikerült senkinek sem megtartani a békét, nem elveszíteni emberéleteket, nem megnyomorítani családokat.
Valahányszor meghallom John Lennon So this is Christmas (War is over) dalát, döbbenten állok, hogy miért is nem ez az iránytűnk?
Mit tettünk az elmúlt évben azért, hogy kevesebb erőszak legyen a világban? “A háborúnak vége, ha te is akarod.”
Ami engem illet, igyekeztem ebben a témában elmélyedni, tanulni, gyakorolni, ennek szellemében beszélgetni olyan emberekkel, akikkel totátilsan másképpen gondolkodunk a világ egyes dolgairól. Törekszem a családomnak, gyerekeimnek is átadni, bár olykor kialvatlanul ez nekem sem megy.
Hallgassátok meg a dalt és kíváncsi vagyok a véleményetekre, ti hogyan látjátok!
Hubadúr
