Valahányszor az égre nézek, mindig mást látok.
Végtelenül színes mozi az egész. Mit látunk, mit látunk valójában, és mit láthatnánk…
Most a Földtől napról-napra távolodó, 20 évig bóklászó, kémlelődő Cassini űrszonda pályafutásának végével meghatódva néztem a felvételeit, és a végóráit.
Felfoghatatlan léptékek, távolságok vannak a világűrben!
A Cassini másfél milliárd km-t tett meg a kilövése óta (1997), másfél óra alatt érkezett haza (a Földre) egy jel – tegyük hozzá: fénysebességgel iparkodva! 77 ezer km/h-s sebességgel hasított a Szaturnusz körött.
A szonda felfedezett 7 új holdat a Szaturnusz körül, de míg odaért, útközben megszemlélte közelről a Vénuszt, a Jupitert és csodálatos képeket készített a Szaturnusz hatalmas gyűrűjéről.
Emlékszem egy fogcsikorgató téli kristálytiszta éjszakára, amikor egy ismerősöm 100x-os nagyítású távcsövének kukucskálójában először láttam a Szaturnuszt. Amikor élesítettünk rajta, még a gyűrűt is láttam a kis légypiszok nagyságú fehér pötty körött.
A farkasordító hidegben megborzongva, elcsigázva, meghatódva és izgatottan néztem, mint amikor tini korban először láttam kulcslyukon keresztül pucér lányt.
Különös világ nyílt ki előttem. Egy hihetetlen és ismeretlen világ. Real time-ban.
Egy másik emlék is beugrott: Kubában a Playa Larga (Disznóöböl) nem csak naplementétől, hanem a moszatoktól vöröslő lapos hullámaiban állva megcsípte a homokba süppedő lábam hüvelykujját egy tarisznyarák. Megilletődtem, hogy hívatlan vendégként léptem az életterébe. Lehet, hogy csak kíváncsi volt, lehet, hogy el akart üldözni. Mindegy is.
Ilyen ismeretlen világ az égbolt, a világűr, a világegyetem, aminek a néhány általunk ismert nevű bolygója is hatalmas rejtély.
Nézem az eget. És gyönyörködöm a kékjében, a felhőkben, a nap fényében.
A Szaturnuszon pocsék idő lehet. A képzeletemben az oxigénhiányon nem is akadok ki.
Megrémiszt a gáztömeg, ami egy bolygóvá, örvénylő tornádókká, tájfunokká, cunamikká növi ki magát, és rémisztő erejével állandósulva furakodik a szaturnuszi képzelt újságok napilapjára. Az éves kalendáriumot 29 földi évenként adnák ki. Az évszakok 8 évente változnak.
A szomszédos égitestek, a holdak fagyott gázgömbök, metánóceánok. Hűvös fogadtatásban részesülnénk, ha betoppannánk.
Ezalatt az indiánnyár földi napsugarainak simogatásától újra szerelmesen az eget és a fűben szaladgáló családomat bámulom.
Mekkora hihetetlen szerencsénk van!
Micsoda ajándék, hogy nem fagyott gázgombócon kell élnünk, vagy halnunk, hanem lengedezhetem a zöld, vagy őszbe hajló rozsdás fák között kifeszített függőágyon.
Micsoda ajándék, hogy nem süvít tornádó, tájfun, nem riogat cunami, vulkán, földrengés!
Ilyen ajándékos hely Magyarország, a Kárpát medence, sőt egész Európa.
Mindig erre a következtetésre jutok. Szeretném, ha sokan felismernék!
Navigare necesse est.
Igen, márpedig hajózni kell. Felfedezni új világokat, hogy aztán összehasonlítva rájöjjünk, milyen jó helyen élünk.
Fókuszálni kell, fejleszteni a távcsöveket, rakétákat, hogy közelebb juthassunk pontosabb ismeretekhez.
Minél közelebb kerülünk hozzájuk, annál távolabb kerülünk ettől a Földtől és torokszorítóan vagy éppen felszabadítóan eltörpül minden, ami itt óriási.
A szigorlatjegy, a szerelmi csalódás, a nagymama halála, a barát elvesztése, a migránsválság, a háborúk, a szavazás elcsalása, a politikai nyilatkozatok, a népek őstörténetei, hiedelmei, a hataloméhség, az igazságérzet stb.
Érthetetlen, hogy ha ennyi mindent tudunk a világról, ha ennyire tisztában vagyunk vele, hogy ha életünk a csillagmilliárdokhoz képest egy mérési hibával sem ér fel, akkor min erőlködünk annyira.
Miért nem lehet mégis inkább valami nyugalmasabb, békésebb irányba terelni az életet?
Miért ülünk fel a pillanatnyi hangulatkeltésnek?
Tényleg egyetlen fontos létezik: „All you need is love”.
Így legalább nem nyálas, hanem egy egyszerű idézet Lennontól.
A Nagy Finálé (a Cassini-szonda misszió utolsó szakasza) akkor kezdődött 2017 áprilisában, amikor éppen kétnyelvű esküvőt vezettem Tatán.
Valami elmúlik, és valami kezdődik.
üdv, Hubadúr
