– Apucii, mefogod kezemeet?
– Másikat iis!
Elhelyezkedek a ringató, korábban szoptatós fotelben, hogy átkarolva az ölemben egyszerre tudjam mindkét kezemet meleg odunak adni, amibe belefúrja csöpp mancsait.
A résnyire lehúzott redőnyön át beszivárognak a szemközti ház villódzó karácsonyi fényei. Ő szuszog, süllyed, ernyed, a kék szemét lehúnyta már az ég, ő álmában köhög egy kicsit. Tudom, hogy ma este várható a krupp roham.
Hetek óta nyitott ablaknál alszik, mégis vissza-visszatér ez az ijesztő hullámvasút.
Még lefekvés előtt kivittem babakocsiban megmutatni a város karácsonyi fényeit, szótlanul ülte végig, kezd fáradni, kezdi unni a helyzetet.
– Hiányzik nekem Nanii!
– Nekem is hiányzik, kisfiam!
– Neked is hiányzik Nani?
– Igen.
Októberben töltötte be a második évet, mégis olyan jól el lehet vele diskurálni.
Péntek óta magunk vagyunk. Kezdi unni. És erre még jön ez a krupp is, amivel igazán nehezített terep megélni az anyátlanságot.
Hiába a sok szerepjáték, a sok közös cetligyártás, rajzolás, gyurmázás, fogócska, motorozás, rollerezés, közös főzőcske, mese, vers, zenehallgatás…
Hiába telefonáltunk vele, ma már tudott beszélni sokat a telefonba, három órán át vonalban volt. Számára olyanok voltunk, mint a Szabó család: zajlottak az események, ő pedig hallgatta, a zörejekből próbálta rekonstruálni a helyzeteket, helyszíneket.
– Nani hol van? – szegezi nekem a kérdést egy váratlan pillanatban.
– Vácon, a kórházban. – felelem.
Tegnap útra keltünk, és elvittünk neki csokikat, könyveket, sajnos a fésűje itthon maradt, így most pont olyan bozontos, hullámos lehet a haja, ahogyan nekem nagyon tetszik. Ilyenkor olyan, mint egy tündéri boszorka. Vagy egy vagány tündér. Azt hiszem, attól függ, ivott-e már kávét. Jut eszembe, ott nem ihat kávét. Akkor ez most eldőlt.
Leadtam a pakkot a portán, hiszen látogatási tilalom van, ő az autóban ült. Megláttam egy gigantikus fenyőfát, amiről hosszú fényfüzérek lógtak le. Tettem még egy kört a parkolóban, hogy megmutassam a kisfiunknak és megálltunk. Mellette volt egy nagy épület és abban reménykedtem, hogy feleségemet ki lehet csalni a folyosó végére integetni. Hát persze, hogy nem lehet, elkülönített kórteremben fekszik, nem lehet tudni, hogy covidos, vagy nem, pedig már 2 tesztje negatív. Ki se jöhet a szobából.
Mindenesetre a csemete érdeklődéssel nézte a fát és a sokablakos épületet. Fontosnak tartottam, hogy legyen egy emléke, amihez lehet kötni anyuci távollétét. Siettünk haza, hogy nyolc előtt mindenképpen hazaérjünk.
Itthon lerajzoltam neki a fát és az épületet, az ablakába egy pálcikaembert, aki integet, Nanit. Az épület előtt pedig az autónkban mi ketten ülünk és integetünk. Tegnap még vidáman integetett a pálcikananinak, közel hajolva a laphoz, rajongón, ahogy tini korunkban imádtuk a poszteren álló sztárunkat.
A mai nap már nehezebben ment. Nem is akart nagyon enni. Ez mindig megrémiszt és elbizonytalanít. Még jó, hogy vonalban volt a feleségem és a máskor jóízűen egyedül bekanalazós levest kiváltotta a pattogatott kukorica ötletével. Végül is nem eretnek a dolog, mert van bendőjében reggel óta szalámis kifli, banán, joghurt. Az esti sétánál is elmajszolt még egy kiflit.
Advent. Várakozunk.
Leginkább azt várjuk, hogy újra együtt legyen a család. Várjuk, hogy feleségem hazajöhessen megfelelő oxigéntermelésű tüdővel, fulladozásmentesen, a nagyok a nagyszülőktől, akik bevállalták a segítséget, a srácok számára a kikapcsolódást, kényeztetést.
A játszótéren sütöttünk mézeskalácsot homokból, aztán hazáig zokogott, hogy mézeskalácsot akar enni, igazit.
Várjuk, hogy mikor fogunk együtt mézeskalácsot, piskótát, mindenfélét sütni. Izgulunk és drukkolunk, hogy vajon összejövünk-e karácsony előtt.
– Hiányzik Nani nekeed? – kérdezi tőlem két legó összeillesztésekor édes éneklő hangon.
– Nagyon hiányzik nekem.
– Nekem is hiányzik Nani.
Hubadúr