Megtartja?

– Nna, itt van, milyen izgága, itt a kis buksija, megvagy! (katt ide, katt oda) … A nyaki redő…, máris mérem, – kalauzolt bennünket a hölgy az első ultrahangon.

– Lássuk csak, X mm, ez bizony nagyobb, mint a 2 egész valamennyi határérték.

Feleségemmel a hatalmas monitort bámuljuk, ami beteríti a falat, micsoda élmény, hogy nem azt a kis mákos monitort kell kuksolni. Ő fekve, én a kezénél ülve. Érzem, ahogy elveszti tónusát és forróságát eddig izgalomtól szorító keze. Levegő után kutatunk a szűk vizsgálóteremben.

Megtartja?

Csend.

Este, amikor írom ezt, átbeszéltük az egészet, feleségem nem is emlékezett erre a kérdésre. Kimaradt neki. Ő már máshol járt.

Engem viszont tonnás kalapácsütésként ért ez az azonnali tapintatlanság, empátiamentes, hideg és tárgyilagos, – mit szépítsem? – egyenesen tapló kérdés.

Mit képzel? Ennyi az egész? Mérünk és megtartja? Nem is próbálkozik picit csendben maradni, figyelni, felismerni, nyugtatni?

Hogy lehet így beletaposni egy bimbódzó, vagy létező család életébe minden egyes kérdéssel? Hol van a TÁMOGATÓI szemlélet?

Persze, honnan is tudná, mit jelent nekünk e harmadik gyerek!

Honnan tudná, hogy újból a születésnapomon mesélte el a csodát feleségem izzó arccal, hogy gyermeket várunk, és örömömben átsírtam az egész éjszakát ismételgetve: ez csodálatos!

Honnan is tudná, hogy az elmúlt 12 hét teljesen megviselt bennünket, folyton hányás, undor (a legrosszabb a munkahelyen, nyilvános vécébe – képzeld el, hogy fölé kell hajolnod, kapaszkodnod kell nap mint nap abba a dzsuvába, amit egymás után ott hagyunk).

Honnan tudná, hogy újfent a kiszáradás fenyegette az édesanyát, amit infúzióval sikerült rendbe tenni a 2. gyerkőcnél.

Honnan tudná, hogy a már 8 és 6 éves gyerkőcöknek el kellett mondanunk, miért nem tud esténként, hétvégenként velük játszani anyuci, miért van rosszul minden nap, miért fekszik olyan sokat, miért gyenge, miért találunk ki inkább hármasban más programot, hogy azalatt ő pihenni tudjon.

Honnan tudná, hogy mekkora örömmel, szeretettel fogadták a hírt. Műszaki vénájú 8 éves fiunk tudományos alapon, 6 éves kislányunk édibédicuki alapon.

Honnan tudná, hogy a bátyjától ellesett betűkkel kislányunk az oviban legkedvesebb társai nevét – köztük sajátját és testvéréét – írta le két színnel mint névötletek, hogy ebből majd tudunk választani.

Honnan tudná, hogy kartondobozból már babaházat készítettek és berendezték minden “fontos” kellékkel neki.

Honnan tudná, hogy a telefonon a nőgyógyász első kérdése volt: Megtartja?

Honnan tudná, hogy az UH-ra bejelentkezéskor az asszisztens a telefonon keresztül azzal nyugtatott, hogy ráér még, hiszen a 12. hétig BÁRMI megtörténhet.

Honnan tudná, hogy a védőnő az adatok felvételekor a köszönést követően kérdezte: Megtartja?

Honnan tudná, hogy a nőgyógyász javaslatára – tekintettel feleségem felettébb vénséges és rizikófaktorokban gazdag 36 éves korára – genetikai vizsgálatra adott beutalást, a SOTE-n telefonon érdeklődve az első kérdés volt, hogy Megtartja? És mivel feleségem nyelvbotlásból nem jó szakkifejezést mondott, a túloldal kioktatóan rászólt, hogy nézzen utána AZ INTERNETEN! (nem az intézmény, x szakorvos honlapján: az interneten)

Ezért jutottunk el – lehet, hogy végül kissé későn, a határnapok valamelyikén – máshova ultrahangra.

Ahonnan bőgve jöttünk el, mert a tapintatlan, tuskó kérdés kiborított bennünket.

Az egyetlen empátiát az egyik étteremben kaptuk, ahová végül is zokogni mentünk be, hogy ne fagyjunk szét a márciusi jeges szélben – különös módon épp a Down-szindróma világnapján (március 21.). Egy hátsó zugban kaptunk helyet, ahol úgy ültünk kézen fogva egymással szemben, mint akik válnak, szakítanak, de még egy utolsó fájdalmas percet eltöltenek együtt, mint a darabban Básti Juli és Cserhalmi Gyuri. Jött a felszolgáló, szabad kezemmel intettem, hogy „bocs, nem alkalmas”, és szó nélkül békén hagyott bennünket. Nem tudtunk semmit se fogyasztani, kifelé megköszöntem a tapintatosságát.

Az autóban hazafelé végig bőgtem, olyan hangon, olyan keservesen, vonyítva, visítva, ahogyan eddigi életemben még sosem. Siettünk haza a gyerekekhez, hogy felváltsuk a nagyit.

Megtartja? Megtartja? …. Megtartja?

Üvöltött és zakatolt a fejemben a kérdés.

Az egyik piros lámpa ablaktörlőn, vagy a szememtől vízcseppes fényében bevillant a jelenet, ahogy a már 8 cm-es magzatot megfogják egy sülthús-fogóval, szétroncsolják a kisdiónyi lágy kobakját, rám hasonlító orrcsontját (igen, van neki), hevesen lüktető szívét, parányi mancsait, családunkra jellemző gerincét…

Az autó mintha magától hazatalált volna.

Megtartja?

Hogyazégbene?

Pont olyan ügyesen úszkál a magzatvízben, mint a másik kettő a medencében a családi kiruccanásokon.

Pont olyan cukin bújócskázik, mint a másik kettő a kertünkben és a játszótéren.

Pont olyan édesen ver a szíve, mint egy kolibrinek.

Pont olyan formája van a buksijának, mint a nagyszülőknek.

Pont egyik kezén már mutatta kis ujjacskáival vagányan, hogy bibí, 2 testvérem van.

Pont keresztbe tett karjaival már makarénázni is tud.

Akkora csudipofa.

Hát ő már a család tagja: együtt kelünk, fekszünk vele, cirógatjuk, köszönünk, jóéjtpuszit adunk neki is. Boldog szüleink újabb unokája.

Megtartja?

Hogy jön ez ide?

Eddig ismeretlen mélységű, energiájú érzékenység, vagy félelem, riadtság lett úrrá rajtam: még sose vinnyogtam ennyire zaklatottan, semmi nem rázott meg ennyire, mint az a tudat, hogy most személyesen asszisztálhatnék egy pöttöm lélek kioltásához.

Még jó, hogy a könnyeimtől nem kap zárlatot a klaviatúra! Hamarabb esne szét azoktól a szavaktól, amit dühömben tudnék írni azokról a megfásult, kiégett, vagy csak szimplán érzéketlen emberekről, akiknek sorozatban az a – jó, jó, tudom, szakmai, és elsősorban a kismama érdekében feltett – kérdése, hogy Megtartja?

Hogy mégse legyek alpári, inkább megpróbálok segíteni, mert lehet, hogy nem adták le nekik az egyetemen, vagy elkavarodtak a jegyzetek. Szívesen megosztom az empatikusabb változat-ötletemet, amolyan Sirano de Bergerac módjára: „mondhatta volna eképpen”:

– Az ultrahang vizsgálatokat a 12. hét környékén érdemes elvégezni. Előbb nem szoktuk javasolni. (és akkor nem kell azzal riogatni szakmailag, hogy addig bármi megtörténhet)

– Az ultrahang-szűrés előtt kérem, hogy tájékozódjanak honlapunkon (vagy megnevezett hiteles weboldalon) erről és arról.

– Ez a szűrés azt a célt szolgálja, hogy megvizsgáljuk a magzat most látható szerveit, legfőképpen a Down-szindrómának esélyét vizsgáljuk ma. Ha a nyaki redő mérete nagyobb, mint x mm, akkor nagyobb a rizikó, a valószínűség, hogy a magzat a szindróma tüneteit hordozza.

– Nyugodjanak meg, tudom, hogy nehéz ilyen hírt kapniuk. (igen, ha ott van a páciens férje, akkor bátran lehet használni a többes számot, és igen, meg lehet érinteni picit a pácienst, ha már összekente zselével, meg rajta matat)

– Ez a mérés nem 100%-os.

– Létezik még genetikai vérvétel és magzatvizes vizsgálat is, amit javaslok elvégezni elvégeztetni, az sokkal nagyobb biztonsággal fogja megállapítani, hogy valóban fenn áll-e a kromoszómarendellenesség, sőt néhány más eltérést is kimutat.

– Ne gondolkodjanak még azon, hogy megtartják-e vagy sem. Ma nem ez a kérdés. Ha fel is merül, súlyos és életre szóló, az egész családjukat érintő döntésről van szó. Beszéljék át, aludjanak rá, tájékozódjanak itt és itt…

– Ha szükségük van pszichológusra, további szakember segítségére, akkor őket tudom ajánlani…

Most várjuk a következő vizsgálati időpontot.

A válaszunk az esti forgalomban az ablaktörlő egyik együtt érző suhintásakor, valahol a Váci út 50 és 70 között megszületett.

Megtartjuk.

Hubadúr

 

Street Gábor HUBA

A szerző elkötelezett híve a könnyed, barátságos és professzionális rendezvényeknek, ünnepeknek. Ajándékdalaival pedig életre szóló élményt ad minden jelenlévőnek.