Miért ne nevezd birkának?

István óta trendi lekoppányozni, lepogányozni valakit és viszont pl. lebigottozni. Ősi divat ez, kérem.

Az ősi divat folytatódik császárpárti-királypárti, kurucz-labanc, kossuth-széchenyi-párti, eupárti-euszkeptikus sőt euellenes (szándékosan egybeírva!), kormánypárti-ellenzéki, liberális-konzervatív képekben.

Ma lebirkázzuk emberek sokaságát. Miért tesszük ezt? Valóban birkák? Ha kimondjuk rájuk, segítünk nekik?

Megfigyelésem szerint ők nem szeretik, ha lebirkázzuk. Nem is tartják birkának magukat, pedig brit kutatások szerint egészen intelligensek a birkák.

A sztereotípia szerint birka, mert nem gondolkodik, mert muja, mert csak követi a vezérbirkát és mindenre bólogat?

Hogyan alakulhatott ki ez a kép?

Rengeteget agyaltam ezen, miközben minden egyes alkalommal, amikor tömegeket birkaként csúfoltak, éreztem belül a szívemben egy fájdalmat, és keserűséget. Fájt, hogy ismeretlenül leminősítünk valakit (ráadásul egy másik magyar embert) és akadémikus szinten tudni véljük, hogy milyenek, mennyire okosak, képzettek tájékozódtak, mennyire önállóak. Semennyire. Dobjuk el végképpen a sulykot.

Hosszú utazásaim alatt előszeretettel hallgatom például Popper Péter előadásait. Tőle hallottam az alábbi felvillanyozó gondolatot.

Használom a világot, de nem értem.

Mit tudok csinálni, ha elromlik a televízióm, vagy a lap-topom? Hívok egy szerelőt, mert használom, de nem értem.

Mit tudok a gyógyszereimmel csinálni? Kapdosom befelé a pirulákat, anélkül, hogy tudnám, mit csinálna belül. Használom, de nem értem.

Sorel pszichológus megállapította, hogyha az ember használ valamit, de nem érti, akkor megnő benne a szorongás az ismeretlentől, a nem értéstől: nem értem, hogy mi vesz körül, nem értem, hogy mi várható. 

Egyet is tudok ezzel a szorongással érteni. Vidéken nőttem fel, ahol a környezetemben, nagyszüleim is neveltek tyúkokat, libát, kacsát, nyulat, termesztettek krumplit, kukoricát, szőlőt, betakarították a diót, a borsót, babot, tésztát gyúrtak, befőttet főztek, bort érleltek…

Mindenről lehetett tudni, honnan származik, hogyan készül (jó, tudom, idealizálom, hiszen akkor is voltak csalások, megvezetések, leplezések). Értettük a következményeket, ha kevesebbet esett az eső, ha nem kapáltuk be, ha nem kaccsoltunk időben stb.

Aztán felköltöztem az egyetemi évek alatt Budapestre és egyre jobban eltávolodtam a rögös valóságtól. Készen vettem az ételeket, a csomagolt árut, rá volt írva, amit el kellett hinnem.

Láttam menő évfolyamtársakon, akiknek lövése sem volt, hogyan kerül az asztalra az étel, és nem is érdekelték őket, nem is értékelték annyira.

Láttam édesanyámon, aki belecsöppent a számítógéphasználat kényszerébe, elveszetten és kétségbeesetten kattintgatott az ikonok között.

A karantén alatt is láthattuk a döbenetet, sőt felháborodást, ha valami hirtelen elfogyott a tömeges felvásárlások miatt. Kevesen hallatták hangjukat azon, mennyire csodálják az ellátási láncokat, hogy újra és újra feltöltik a polcokat.

Általában meglepődünk az időjárás változásain, főleg irodában ülve egész nap, pedig ha kint dolgoznánk, vagy sétálnánk, mint tettem 5 héten keresztül a Camino-n, akkor látnánk és nagyobb meglepetések nélkül értenénk az égbolt színeiből, felhők mozgásaiból a várható időjárást.

Látom embereken, mennyire furcsán néznek a világ fejlődésére, a technikai csodákra, kütyükre, az ömlő hírekre, a szerződések rejtett apróbetűseire, a gyorsan változó jogi környezetre.

Önlik a túl sok hír, kevés relevancia, túl hátborzongató, túl kiismerhetetlen, túl harsány, túl ismerős…

Mindenből sok, erőteljes, felfokozott, életbevágó, veszélyes stb.

És az ember emiatt elkezd szorongani. Tökre természetes.

Tömegesen szorongó emberekből pedig sosem sül ki semmi jó. Előbb-utóbb besokallnak, besokkolnak és beláthatatlan következmények katasztrofális tömegjelenetet idézhetnek elő (remélem, hogy most én is csak eltúloztam!).

Ettől a szorongástól az ember meg akar szabadulni, mondta Sorel pszichológus.

Ez a szorongás egyszerűen nem oldható fel. Tömegesen kell valami „nyugtató”, amitől a szívet amortizáló izzás kis időre alábbhagy.

A pszichológus Sorel pedig megállapította, hogy nagy csoportok, ezrek, milliók társadalmi szintű szorongását egyedül egy dologgal lehet feloldani: a mítosszal, a legendával.

A mítosz megmagyarázza és egyben elfedi mindazt, amit nem értünk, amihez fel nem érhetünk ésszel, aminek kinyomozása túl sok időt, energiát venne igénybe. A mítosz csökkenti így a szorongást.

A mítosz elmondja, előírja, megmagyarázza, hogy mi okozza, mit kell csinálni, hova kell fordulni, hogy a dolog rendbe jöjjön.

A világ teremtése az ősember számára pontosan annyira felfoghatatlan, mint a ma élő ember számára. Megszületettek a teremtéstörténetek, világegyetem-elméletek. Ez teljesen logikusnak tűnik számomra.

Sorel arról is ír, hogy a mítosz úgy válik politikává, hogy azé a jól szervezett kisebbségé lesz a politikai hatalom, amelyik a legkönnyebben érthető és leghízelgőbb, legkedvezőbb mítoszokat tud adni az embereknek.

Hitler a német társadalmi problémákat, világuralmi vágyait az árja- illetve zsidó-mítosszal igyekezett elfedni.

A hidegháború fegyverkezéseit a világháború veszteségei után nehéz lehetett elfogadtatni az emberekkel, mint a legendás amerikai-orosz ellentét, a „másik bármikor ránk törhet” mítoszával.

A kommunista időkben a szovjet párthatalom befolyásáról, nyomokban dilettantizmusáról, a megszállás elnyomó erejéről nem lehetett beszélni, hát valakit kellett okolni azért, ha nem mentek jól a dolgok Magyarországon, vagy éppen Kubában. Mítosz keringett pl. a hanyatló és erkölcstelen nyugatról, akiket fölösleges lenne követni. És az elviselhetőség érdekében mítosz keringett arról is, hogy mi vagyunk a legvidámabb barakk, pedig közibünk is lőhettek volna.

Megítélésem szerint kishazánkban a ma lebirkázott emberek is egy mítosz-vakcina kísérleti alanyai. Mítoszként hallják a soros-hálózatokat, az elnyomó nyugati erőket, az ellenzék semmirekellőségét, az elmútnyócév jóvátehetetlen-kijavíthatatlan kártevéseit, a nemzetközi bankok hitelügyleteit, Trianon-fájdalmát, a cigánybűnözést, a melegek propagandáját, amelyeket az emberek saját bőrükön érezhetik ….., milyen is?….. na jó, legyen sanyarú sorsukat.

Ugyanilyen – félreértés ne essék: nem jó, vagy rossz – mítosz „a futball kiemel és összehoz bennünket”, mi, a győzelem népe, mi, a kiválasztottak, mi az elnyomottak, „a minden ember élete számít” stb.

Miért hezitáltam a „sanyarú” jelzőt illetően? Azért mert úgy vélem, igazándiból nem derül, ki, hogy milyen az életük az embereknek. Arról mintha nem esne szó. Csak arról, hogy milyen dolgok ellen kell Don Quijote-ként küzdeni, vagy permanensen harcolni, mint Che Guevara és Fidel Castro (ld. lucha siempre).

Úgy látom, hogy egyre nagyobb bajban vannak azok az emberek, akikre mi még azt is rákiáltjuk, hogy birkák. Szorongásukat oldandó mítoszok sora lát napvilágot, és még fel sem fogta az előzőt, már jön a következő, amihez igazodni kell, nehezebb feldolgozni, hogy ma, vagy holnap éppen mitől féljenek.

Az egymást akár felülíró mítoszok egyáltalán nem segítik a szorongó embereket és még inkább csúsznak a kétségbeejtő lejtőn, távolodnak a valóságtól, az önmaguk által is megismerhető, feltárható összefüggésektől.

Hát hogy jövünk mi ahhoz, hogy lebirkázzuk azokat, akik bajban vannak?
Földön fekvő emberbe nem rúgunk! (aki pedig megteszi, azt el kell ítélni!)

Nem lehetne, hogy segítségre van szükségük? Nem lehetne, hogy segítőként forduljunk feléjük? Legalább mi!

Nem lehetne, hogy megpróbálnánk megértőbbek lenni és nem még mi is beléjük rúgni? Nem lehetne, hogy ne mi legyünk azok, akik még tovább növelik bennük a frusztrációt, a szorongást?

Emellett felrémlett bennem a kérdés, hogy mítosszal akkor ezek szerint csak mítosszal lehet versengeni? Mi lenne az a mítosz, ami ennyire hatna zsigerekre, mint a félelem és a rettegés?

Az a gyanúm, hogy a felebaráti szereteten alapuló békés, kiegyensúlyozott, mindenki teszi a dolgát a lehető legjobban című együttélés nem elég ütős és nem elég virális mítosz.

Persze a szeretet, Jézus tanítása is csak mítosz.

Hubadúr

Street Gábor HUBA

A szerző elkötelezett híve a könnyed, barátságos és professzionális rendezvényeknek, ünnepeknek. Ajándékdalaival pedig életre szóló élményt ad minden jelenlévőnek.