15 éven keresztül énekeltem az AULA Kamarakórusban.
Valahogy úgy jött ki (ma már tudom jól, hogy a személyiségtípusomnak megfelelően és következetesen!) én kezdtem el konferálni a koncerteket, fellépéseinket. Aztán ez így is maradt nagy örömömre.
Nagyon sokat készültem rá mindig, és igyekeztem a lehető legérdekesebbé és legszemélyesebbé tenni a bevezető és átkötő szövegeket.
Már akkor az volt a mániám, hogy az évadzáró koncertjeinken elmeséljem, kivel mi történt. Izgalmas és vicces kis összefoglalók kerekedtek belőle.
A koncertjeink előtt mindig feszült izgalom járta át a kórustagokat. Feszülten pedig nem lehet énekelni: “hang fennakad”, éles lesz, rosszabb esetben hamis stb.
A különböző hangulatú, technikájú, élményű, érettségi szintű, hangterjedelmű dalok, művek között nehéz az átállás.
Olyan ez, mint a hosszú utazás után az embernek jólesik, jólesne egy kis pihenés, akklimatizálódás, és utána vetné bele magát a komoly tevékenységbe.
Minden dal, kórusmű egy hosszabb-rövidebb utazás: más korokba, világba, nyelvezetbe, kultúrába, élethelyzetbe, szomorúságba, vidámságba, melankóliába, kicsattanó örömbe, imádságba, meghittségbe.
Ezért törekedtem arra tudatosan – fedem fel annyi év után kórustársaim előtt is a nyílt titkot -, hogy átvezetőimmel legyen idejük kifújni, lecsengeni, megérkezni, majd átállni, “átöltözni” más lelkiállapotba.
Köszönöm az együtt dalolt, töltött, nevetett éveket!
