1956 - Nagy Gyula képe (Fortepan)

Az én ’56-om

1956-tal első komolyabb kapcsolatba az általános iskolai zárt tv-láncon közvetített Szűrös Mátyás által Parlament ablakán kikiáltott köztársaság különös eufóriáját követően Táncsics Mihály Gimnázium II. évfolyamában kerültem.

Elsőben kitapasztaltam, hogy az egész iskola összejön az aulában és letudnak valami unalmas műsort. Nyilván azért is volt unalmas, mert nem értettem belőle semmit sem.

Ha nem értek belőle semmit, nem nekem szól.
Persze én későn érő ember voltam. Nem a műsoradó osztály hibája volt ez.

Szóval készülődött az iskola nagy ünnepséghez, bennem pedig megkondult valami. A nagy közös éneklések iránti megalomán vágy, és a “mostvagysoha”. Illet az alkalomhoz ez a forradalmi gondolat:

Mi lenne, ha nem csak bakelitről hallgatnánk meg unottan a himnuszt, mi lenne, ha bemondanák, hogy énekeljük közösen (nem úgy, mint az általánosban) , mi lenne, ha én vezeték elő egy dalt, amit együtt énekelhetnénk el?

Mindez 1991-ben.
Amikor már éppen nem volt kötelező az iskolaköpeny, amikor az orosz helyett lehetett más idegen nyelveket tanulni (hm, az orosz nem is volt olyan idegen, hála az ideiglenes 40 évnek, amit Magyarországon állomásoztak).

Kérdéseimmel először az énektanárt, majd az igazgatót bombáztam, aki hozzájárult, ha megénekeltetem az iskolát, akkor benne van. Áldását ugyan nem adta rá, hiszen akkor még nem voltunk annyira keresztényi re berendezkedve.

Honnan volt bennem ekkora vakmerőség? Hiszen gitározni sem tudtam rendesen. Pengetőm se volt. Csupán egy viszonylag jó állapotú country-gitár (hetedikben kaptam, és magam próbálkoztam az akkordokat elsajátítani), aminek fém húrjai rendre kitörték és fárasztották az ujjaimat. Viszont pont annyira jól szólt, hogy hangosítás se kellett a meglehetősen visszhangos aulában.

A pengetőnek az 50 filléres találtam ki. A 20 filléressel sokkal szebben szólt, viszont annyival kisebb korongot kellett volna szorongatni, és a nagyobbal jobban tudtam tépni a húrokat.

Mindenkinek volt szövege, így azért elég magabiztosan szólalt meg 400 torokhangon Bródytól a Ha én rózsa volnék.

Ma is emlékszem, hogy a közös éneklés során többször kirázott a hideg és elbicsaklott a hangom, megremegett a szám, mintha el akarnám sírni magam. Gyönyörűség, flow, boldogság.

Az egész iskola valami olyat kapott ezzel – önmagától -, hogy mindenkit elcsigázott a hangulat. Eljutott hozzájuk is valami furcsa érzés. Lett egy közös dalunk.

Valami fontos történt velünk. Megéreztünk a hajdani követelésekből, a szabadságvágyból, az összetartozásból, az egyszerre lépésből, a közös akaratból, a kicsiből óriássá duzzadó erőből egy picinyke, illékony szeletet.

A végén óriási taps rázta meg az iskola falait. Érted! Vastaps az unalmas iskolai ünnepélyen.

A másik élményem már az érettségi. Naná, hogy 1956-ot húztam. Ájultan mentem a székemhez vissza, hiszen nem csak a brillírozó magyar feleletemhez viszonyítva, egyáltalán nem tudtam semmit ’56-ról. Azt biztos nem húzom…

Izzadtam, rosszul lettem, hogy engem pár napja tüntettek ki a ballagáson Táncsics-díjjal és mekkora égés ez mindenkinek. Semmi nem jutott eszembe. Bocs, ez nagyképű szimpátiakeltés. Valójában nem is tudtam történelmet tanulni sehogyan sem. Nem tudtam én semmit. Föld alatti repedésekben csúszva haza álltam anyám elé, hogy a mentőtétellel, naná, az 1. tételes görögökkel sikerült végül egy 2-est összeszedni.

A Budapesti Műszaki Egyetemre addigra már felvettek pontokkal, úgyhogy csak egy érvényes érettségit kellett összehoznom.

A harmadik ’56-os élményem, 2000-ben kitaláltam, adjuk elő október 23-án Dabason amatőr énekesekre, zenészekkel, szólistákkal, táncosokkal Illés Lajos Magyar Ének c. rockoratóriumát. Pót előadást kellett meghirdetnünk, mint Presser 1507. koncertjénél, a nagy érdeklődésre való tekintettel.

Csodálatos élmény volt, ahogyan összeállt és összeért a produkció. Erről az előadássorozatról itt és itt olvashatsz többet (Így lettem karmester…).

A negyedik élményem ’56-tal Eörsi István Börtönkönyve. Hihetetlen figura volt, akit pár röpiratért, fénymásolatért börtönbe zártak az “októberi sajnálatos események” után.

Ő volt az, aki végigbazsalyogta az összes koncepciós pert, vádaskodást, míg a hatalom, az ítélőszék a Hupikék törpikékből ismert Hokipoki módjára tombolt mérgében.

Mindvégig megőrizte frissességét, megtörhetetlenül mosolygott és kínozta vele a Virágelvtársakat, a pártot. Mint állhatatosságával a török császárt a kiskakas.

Ötödik élményem az Aki magyar c. -kevésbé ismert – rockopera, amelynek zenéjét az elmúlt hetekben „Kinek mondjam el?…” 70/50 – életműkoncert előadója, Jenei Szilveszter jegyzi. Ő hangszerelte a fent említett Magyar Éneket is, sőt csatlakozott hozzánk elektromos gitárjával.

Ez az ismeretség odáig vezetett, hogy az általam verbuvált kórust elhívta a stúdióba lemezfelvételre. Meglehetősen nehéz szólamokat kaptunk, bonyolult ritmusképlettel, talán nem is voltunk rá felkészülve, mégis nagy élményt jelentett nekünk.

Aztán volt még egy klipforgatás a CD-t népszerűsítendő a 301-es parcellánál, és együtt énekeltünk Varga Miklóssal, a Kormorán énekeseivel, Nagy Feróval… Akkor még nem volt a világ technikailag készen a szelfikre, úgyhogy nem tudom bizonyítani.

Mindenesetre remekül látszott az 50-es évek hatalmi játéka, hogy a temetőben az isten háta mögé telepítette ezeket a sírokat. A Hair záróképeit felelevenítő sírok rendezett mintázata. Csomó fiatal, a Pesti srácok, és elszánt felnőttek.

Azóta sokat foglalkoztat 1956 kérdése. De ezt megtartom magamnak. Kivéve ezt a versemet: Aki magyar. Ah ki magyar?

Tisztelettel emlékezek azokra, akik hittek egy szebb és igazságos kommunizmusban (hoppácska!), a munkásmozgalomban, üzemi tanácsokban, a kádermentes hivatalokban, intézményekben, az eszmék szabad terjesztésében, áramlásában, az oktatás és tudomány szabadságában, a ruszkik hazamenetelében, a nemzeti függetlenségben, semlegességben.

Neked mik jutnak eszedbe 1956-ról?

Hubadúr

Fotó: Nagy Gyula (Fortepan) 

Street Gábor HUBA

A szerző elkötelezett híve a könnyed, barátságos és professzionális rendezvényeknek, ünnepeknek. Ajándékdalaival pedig életre szóló élményt ad minden jelenlévőnek.