Pontosan úgy, mint ötvenhat november negyedikén hajnalban riadtunk fel az első morajló lövésre. Távolról tompán hallatszott, és álmunkban keveredtek és visszhangoztak az érzékelések, hogy mintha az lett volna, de csak nem, az nem lehet, vagy mégis?
Fáradtan, nyúzottan feküdtünk az előző napok élményeitől, kimerített a sok bizakodás, hogy minden jóra fordul. Mintha vártuk volna, hogy valaminek még jönnie kell.
Eljött.
Egyre hangosabban dübörögtek, egyre félelmetesebbé és veszélyesebbé váltak a lövegek. Itt csapódhatott be a közelben. Még egy! A francba! Közelednek. Támadnak!
Azonnal felugrottunk az ágyból, feleségem rohant a konyhába, egyenest a hűtőbe nyúlt. Én a kabátokért, majd a kisszobába vágtáztam a kicsihez, álom-mámorban, mintha golyózápor elől menekülve-pattogva jobbra-balra a kilométer hosszúnak tűnő, sikátor szerű folyosón, hol vállamat, hol fejemet beütve a hirtelen kanyartól.
Ahelyett, hogy a légópincébe menekültünk volna, a szobában felhúztam a redőnyt, a dörrenés irdatlan légnyomása törte ki vagy én nyitottam tágra az ablakot?, nem is tudom. Beáramlott a friss őszi levegő, benne a rothadásnak indult levelek még jóleső zamata.
Ölembe húztam az értetlenül kuksizó kicsit és nyugtattam az ablak alá kucorodva az álomszilánkoktól szúrós kanapén. Apró kezét belefúrta tenyerembe – mindig így tesz, ha érzelmi biztonságra vágyik. Valószínűleg a magzati időket idézi fel, ott is befúrhatta kis kezét valamelyik oduba, vagy a lepény és a teste közé, vagy összegubózva a térdhajlatába.
Közben egyre erőteljesebben dörrentek a tankok. Egyre szaporábban.
– Úristen, ezek tényleg lőnek!
– Nani, neee! – tiltakozik minden dörgés után.
Mintha órák teltek volna el így, mire megérkezett feleségem a hűtőbe gondosan bekészített ellen-ágyúlövedékkel.
Kicsomagolta a babát, aki az utóbbi hetekben észrevehetően átlibbent a kisfiú korba, új szavaktól, új mássalhangzóktól és az új fogaktól megváltozott fizimiskája és kinyíló humora jelzi, remek pasi lesz. Ha ezt a hajnalt túléljük. Lehúzta róla a pelenkát és a kicsi hangos csatakiáltása és ágyúdörrenése alatt betolta az óriási löveget. Ez majd visszaveri a támadást!
Ebben bizakodtunk, ezt tanultuk a gyors katonai kiképzésen, és már két korábbi támadást is sikeresen visszavertünk vele, amikor a másik kettő volt ugyanilyen pici, ugyanilyen tyúklépésnyire a haláltól. Felnőttünk a feladathoz. Szinte rutinhadművelet ez nekünk.
A dörrenések egyre hangosabban és riasztóbban záporoztak!
– Az isten szerelmére, ne lőjetek már! Tűnjetek el! Takarodjatok haza, ruszkik!
Az érzés is rutinszerűen fog el bennünket: a halálfélelem.
Bebugyolálva ülünk a hideg ablak alatt, ölemben az ágyúdörgéseket köhögő bongyor szöszivel, szemén kétségbeesetten megcsillan az utcáról beszűrődő fény és hatalmas erőfeszítést tesz, hogy kiabálja, már inkább suttogja:
– Nani, neee!
Rutinszerű a halálfélelem, az orrfacsaró érzés kényelmetlenebb. Talán a lőpor irritálja az orrom hegyét belülről, aztán a szememet, amivel félig a ziláló gyereket, félig feleségemet, de leginkább a semmit fürkészem, nehogy kifakadjon belőlem az üvöltő szirénákat elnyomni képes zokogás. Most még koncentrálni kell, hogy vajon meg tudjuk-e menteni, vajon mindent jól csinálunk-e, van-e még valami, amit tehetünk. Érte, értünk.
Egyik karommal a torkánál nyitott csomagot, másik kezemmel feleségem kezét szorongatom. Szótlanul, belső imákkal telnek így az órák.
A szomszédnál kattan a zár, nahát, milyen hamar megy dolgozni! A gyerekek is lassan kelnek, hát iskola van, még ilyen golyóvert időszakban is.
Lassan elcsitulnak az ágyúhangok, egyre ernyedtebben simul bele az ölembe a hörgő szuszogás, mint a lehulló falevél a piros homokozóvödörbe.
Bárcsak ötvenhatban is ilyen gyorsan hatott volna a szteroidkúp és a hideg levegő!
Hubadúr
Fortepan/Vojnich Pál
