Mindennapi Trianon – Ezer kérdés, van rá válasz?

Mindaz, amire a régmúltból emlékezünk, vagy fennmarad, óhatatlanul romantikus érzelem rakódik rá. „Bezzeg az én időmben mennyire jobb volt”, nem igaz? Érdekes, hogy ezt minden nemzedék elmondja a fiatalabbakat látván. Nem csak az 50-es évektől, nem csak a magyarok, hanem már az ókori görögöknél is feljegyeztek ilyen gondolatokat.

Pontosan emiatt gondolom azt, hogy viharvert történelmünk fájdalmas eseményeinkre is illene józanabbul tekinteni, nem csak örökös nemzeti gyászként. Ahogyan általában minden megtörtént eseményre.

Valóban óriási volt a veszteség. És évről-évre rácsodálkozunk ezen a napon.

(A fenti kép Kogutowicz Károly Magyarország Néprajzi Térképe, az akkori nemzetiségi viszonyokat ábrázolja, a híres Vörös térkép. Vörös színnel jelezték a magyar népességet)

A mai nap is kiváló alkalom, hogy újra és újra feltegyük a kérdést, mi vezethetett ehhez a tragédiához, ehhez a bukáshoz hosszú éveken át. Mi velünk bántak el aljas módon, vagy valamit mi is hozzátettünk?

Ellene vagyok az áldozathibáztatásnak (pl. minek ment oda, miért viselkedett így stb.), most mégis úgy érzem, meg kell bírkóznunk ezekkel a kérdésekkel is.

Hogyan kommunikáltunk akkor, 1900-as évek elején, nem csak ’20-ban, hanem azt megelőző évtizedekben, sőt századokban a nagyvilággal, szomszédjainkkal, honfitársainkkal, hogyan bántunk a hatalmas és meglehetősen heterogén országunkban élő kisebbségekkel, milyen jogaik voltak akkor az állampolgároknak stb?

Máris update-elhetjük a kérdést a mára vonatkoztatva: ma hogyan bánunk, kommunikálunk egymással, a magyarokkal, a velünk élő kisebb-nagyobb ilyen-olyan közösségekkel?

Az összetartozás napjának nevezzük az emléknapot. Természetes szükséglet ez: kell az összetartozás, a valahová tartozás.

Kik tartanak össze? Mennyire tartanak össze? Hol és miben tartsanak össze? Mikor és meddig tartsanak össze?

Csupán az-e a nemzeti összetartozás feladata, hogy gondoljunk a külhoni magyarokra, tegyünk, imádkozzunk értük, segítsük őket hazájukban magyarnak megmaradni?

Ellátogatunk-e vajon a határon túlra, lakhelyeikre, segítünk-e nekik abban, amire szükségük van? Teszünk-e értük, támogatjuk-e azokat a szervezeteket, akik tesznek értük? Dobunk-e el utcáikon, erdőikben kevesebb szemetet, féltjük-e kevésbé tőlük egyetemi férőhelyeinket, munkahelyeinket?

Velük egy vérből vagyunk. Mi is egy vérből vagyunk?

Azok is fontosak, akik itthon élnek, városban-falvakban, tanultak-tanulók, műveltek-műveletlenek, virágos kertesek – panellakók, földművelők-népművelők, hívők- világiak, gyógyulók-gyógyítók, lelki szegények – úri gazdagok, egyenlők-egyenlőbbek…?

Tényleg brutális ránézni egy trianoni határszakítós ábrára. Döbbenet.

Képesek vagyunk-e mögé is látni? Tanít-e bennünket valamire?

Képesek vagyunk-e belőle meríteni, mit kellene másképp csinálni, hogy többé ilyen helyzetbe ne keveredhessünk?

Vagy egyszerűen csak jó a sebeket nyalogatni, amelyek már nem is a mi közvetlen sebeink. Mert sokkal több magyart nem érint közvetlenül ez a kérdés, mint amennyit igen. Régről örököltük, mint Mátyás a Mohácsi vészt. És mégis sokkal több magyart érint a lehetőség a megújulásra, mint akiket elnyom. Élünk-e vele?

De ha ennyire fáj, teszünk-e értük valamit? Nem a mindenkori kormány, nem a hatalom, hanem mi, „hétköznapi magyarok”!

Utánaolvasunk-e a történelemnek több irányból is, megpróbáljuk-e megérteni, feldolgozni?

Van-e kedvünk több írást is elolvasni, ami az odavezető utat ismerteti?

Merünk-e szembenézni azzal, hogy nem minden tettünket övezte nemzetközi üdvrivalgás, dicső babérkoszorú? És meg tudjuk-e tippelni más népek akkori érzését a méltányosnak kevésbé értékelhető tetteink idején? Helyükben vajon mit cselekedtünk volna, mit érezhettünk volna?

Nem, ez nem ment fel senkit, viszont nem is hibáztat. Csupán törekszik a megértésre és segíthet a feldolgozásban. El tudunk-e ide jutni?

Nem lehet, hogy a fájdalom szinten tartása függelmi viszonyt hoz létre? Nem lehet, hogy Trianon örökre a kezében tart, sőt fojtogat, amíg mi fájdalmasan gondolunk rá?

Nem lehet, hogy #büszkemagyar-ként felállunk és jóra használjuk fel nagyszerűségünket?

Képesek vagyunk-e az építő, támogató, elfogadó, biztató, elismerő közösségépítésben is összetartani?

És íme néhány tipp a hétköznapokra:

összetartozunk-e

  • a villamoson,
  • a piros lámpás kereszteződésben,
  • a rendelőben,
  • az adózásban,
  • a szülői értekezleten,
  • az esküvőn,
  • a díjak kiosztásakor,
  • a hagyatéki tárgyaláson,
  • a postán, vagy előtte kígyózó 2 m-es hézagos sorban,
  • a bulinegyedben,
  • a ligetben,
  • az olimpiai 4. hely hirdetésekor,
  • az elismert művész stiklijeinek fényre derülésekor,
  • a játszótereken,
  • a piacon,
  • a fesztiválokon,
  • a rendelőben,
  • a karanténban,
  • egy bántó kapcsolatban,
  • egy vitás helyzetben,
  • a közös ünnepeinkben…

Vajon hány összetartozás nap (-ra volna szükség) van egy évben?

Hubadúr

Street Gábor HUBA

A szerző elkötelezett híve a könnyed, barátságos és professzionális rendezvényeknek, ünnepeknek. Ajándékdalaival pedig életre szóló élményt ad minden jelenlévőnek.