Mindennapi Trianon – Ezer kérdés, van rá válasz?

 

Mindaz, mire a régmúltból emlékezünk, vagy fennmarad, óhatatlanul romantikus máz rakódik rá. „Bezzeg az én időmben mennyire jobb volt”, nem igaz? Érdekes, hogy ezt minden nemzedék elmondja a fiatalabbakat látván. Nem csak az 50-es évektől, nem csak a magyarok, hanem már az ókori görögöknél is feljegyeztek ilyen gondolatokat.

Pontosan emiatt gondolom azt, hogy viharvert történelmünk fájdalmas eseményeinkre is illene józanabbul tekinteni, nem csak örökös nemzeti gyászként. Ahogyan általában minden megtörtént eseményre.

Valóban óriási volt a veszteség. És évről-évre rácsodálkozunk ezen a napon.

(A fenti kép Kogutowicz Károly Magyarország Néprajzi Térképe, az akkori nemzetiségi viszonyokat ábrázolja, a híres Vörös térkép. Vörös színnel jelezték a magyar népességet)

Kiváló alkalom, hogy újra és újra feltegyük a kérdést, mi vezethetett ehhez a tragédiához, ehhez a bukáshoz hosszú éveken át, hogyan kommunikáltunk akkor a nagyvilággal, szomszédjainkkal, hogyan bántunk a hatalmas és meglehetősen heterogén országunkban élő kisebbségekkel, milyen jogaik voltak akkor az állampolgároknak stb.

Máris update-elhetjük a kérdést a mára vonatkoztatva: ma hogyan bánunk egymással, a magyarokkal, a velünk élő kisebb-nagyobb ilyen-olyan közösségekkel?

Az összetartozás napjának nevezzük az emléknapot.

Kik tartanak össze? Mennyire tartanak össze? Hol tartsanak össze? Mikor és meddig tartsanak össze?

Csupán az-e a nemzeti összetartozás feladata, hogy gondoljunk a külhoni magyarokra, tegyünk, imádkozzunk értük, segítsük őket hazájukban magyarnak megmaradni?

Vagy az is, hogy azok is fontosak, akik itthon élnek, városban-falvakban, tanultak-tanulók, műveltek-műveletlenek, virágos kertesek – panellakók, földművelők-népművelők, hívők- világiak, gyógyulók-gyógyítók, lelki szegények – úri gazdagok, egyenlők-egyenlőbbek…?

Tényleg brutális ránézni egy trianoni határszakítós ábrára. Döbbenet.

Képesek vagyunk-e mögé is látni?

Képesek vagyunk-e belőle meríteni, mit kellene másképp csinálni, hogy többé ilyen helyzetbe ne keveredhessünk?

Vagy egyszerűen csak jó a sebeket nyalogatni, amelyek már nem is a mi közvetlen sebeink. Mert sokkal több magyart nem érint ez a kérdés, mint amennyit igen. Régről örököltük, mint Mátyás a Mohácsi vészt.

De ha ennyire fáj, teszünk-e értük valamit? Nem a kormány, nem a hatalom, hanem mi, „hétköznapi magyarok”.

Utánaolvasunk-e a történelemnek, megpróbáljuk-e megérteni, feldolgozni?

Ellátogatunk-e a határon túlra, lakhelyeikre, segítünk-e nekik abban, amire szükségük van? Dobunk-e el utcáikon, erdőikben kevesebb szemetet, féltjük-e kevésbé tőlük egyetemi férőhelyeinket, munkahelyeinket?

És íme néhány tipp a hétköznapokra:

összetartozunk-e

  • a villamoson,
  • a piros lámpás kereszteződésben,
  • a rendelőben,
  • az adózásban,
  • a szülői értekezleten,
  • az esküvőn,
  • a díjak kiosztásakor,
  • a hagyatéki tárgyaláson,
  • a postán a kígyózó sorban,
  • a bulinegyedben,
  • a ligetben,
  • az olimpiai 4. hely hirdetésekor,
  • az elismert művész stiklijeinek fényre derülésekor,
  • a játszótereken,
  • a piacon,
  • a fesztiválokon….

Vajon hány összetartozás nap (-ra volna szükség) van egy évben?

Hubadúr

Street Gábor HUBA

A szerző elkötelezett híve a könnyed, barátságos és professzionális rendezvényeknek, ünnepeknek. Ajándékdalaival pedig életre szóló élményt ad minden jelenlévőnek.