Mindenki – kritika helyett sztori

Számomra a Mindenki c. – ma már Oscar-díjas – film, remekmű.
Egyrészt visszahozza a gyerekkorom ifjúsági filmjeinek szépségét, báját.
Másrészt mert kiválóan ábrázol túlbuzgóságot, igazságtalanságot, hatalmat, erőt – vízét, hajóét egyaránt.

Higgyünk benne: maradt a víz az úr!

Beleolvasva a kritikákba, hajlamosak vagyunk a tanárnőt, módszereit utálni, vagy az érveit szeretni, megérteni, elfogadni. Idealizálni, kétségbe vonni a gyermekek mesés összefogását. Bár az egész kisfilm időben a tanár-diák viszonyról szól egy kis barátsággal megspékelve, a legfontosabbnak, felelősnek mégis a környezetet tartom. Azt az alapértelmezett környezetet, ahol egy ilyen tanár munkálkodik, és a film azt nagyítja föl, mit követel meg tőle, mit hoz ki belőle.

Ennek a gonosz, vagy célorientált tanárnőnek (Szamosi Zsófia Jockey Ewinghez hasonlítható undort ér el zseniális alakításával) van ám főnöke: az iskolaigazgató. Akinek úgyszintén vannak vezetői. Abban a korban a tanfelügyelők, párttitkárok, tanácselnökök, maga a párt.

Ha egy kvóta ki volt írva, annak teljesülnie kellett. Mint a Csinibabában. Lehettél te akármilyen jó, hihetted, hogy ma nagyot alkottál a Ki-Mit-Tud?-on! Addigra elkészültek már a rád, vagy ellenfeledre szabott díszruhák, amiben a külföldi turné résztvevői fognak grasszálni. Tehát előre – nélküled – el volt döntve minden. Az ő akaratukból. Nem a te képességeid miatt. Nem a valós teljesítmény miatt.

Ezen a vonalon nem megyek tovább, mert a rövidfilmnél is didaktikusabb lennék ez az Olimpiai pályázat visszavonásának évében.

Pár hónapja 25 év után újra találkoztam az ének-tanárnénimmel. Nagyon jót kávéztunk és csevegtünk. Akkor tudtam meg, hogy ő nem is ének-zene szakos volt, csak a szülések, ki tudja miért, az iskola igazgató őt nevezte ki énektanárnak. Gyorsan megértettem az énekóráit. Utólag.

Érthető, hogy nagyon szeretett, mert zongoráztam az osztálynak órán, bármit, bármelyik szólamot elénekeltem a kórusban is – mindig azt a szólamot erősítettem, ahol kevesebben voltak aznap. Nem volt számomra kihívás az éneklés, viszont akadálymentes nagy öröm.

Hetedikben jött egy törés. Furcsa volt. Nem is értettem igazán.

Bérletem volt az iskolai ünnepségeken a kórus helyén a nagy zömök betonlépcsőn. Kiválóan ráláttunk az egész placcra, mindig tudtuk, mi történik, mindent jól láttunk és hallottunk. Pontosan ráláttam arra a lányra, aki tudta nélkül megdobogtatta a szívemet. Ha nekem is az osztályommal kellett volna ácsorognom, akkor hatalmas veszteség ért volna.

És mire minden osztály felsorakozott az előtte való napon a tanítás terhére elmaradt órákon jól begyakorolt alakzatba, felcsendült a Himnusz. Pontosabban csak a zenéje. Ne feledjük, ez még 1988-ban történt! Mivel az iskolában addig ezer versszakával megtanították a Himnuszt, és szerettem énekelni, hát rázendítettem.

/Mindig is szerettem a közös énekléseket – úttörőtáborokban nevelkedtem, bíztam benne, hogy most is csatlakoznak mások, többen.  A miséket is ezért bírtam, a Pápa látogatásakor átszellemülten néztem a tévében a Sportcsarnoknyi ember közös éneklését. A nagy koncertek közösen énekelt dalai a hátborzongató örömig voltak képesek eljuttatni./

Ekkor lépett mellém a ne „a lépcső mellett szaladgáljatok” rászólások ellenére kikopott, füvezett rézsűn magassarkújában egyensúlyozva a nyugdíj-közeli töri tanárnő fiatal agilis lánya, aki szintén az iskolában tanított.

– Pszt!

Azt hittem, túlságosan elragadtattam magam, és túl hangos. Vagy fals voltam a mutálás miatt? Visszavettem a hangerőből, biztos, ami biztos.

Persze az artikulálásomról levette, hogy az éneklést még mindig nem hagytam abba.

– Pssszt! – jelezte erélyesebben, hogy kuss!

– De hát ez a Himnusz, és a kórusban állok, miért ne énekelnék? – kérdeztem, vissza.
– Azért! – felelte röviden, mert nyilván nem tarthatott róla kiselőadást, hogyan alakult ki az akkor már cca. 40 évben, hogy nemzeti érzést, összetartozást erősítő magyar dalokat nem éneklünk nyilvánosan, tömegesen. Az iskolai úttörőcsapat titkára nem véletlenül csak azt mondta be, hogy hallgassuk meg a Himnuszt! S bár elég hosszadalmasra sikeredett a zenei mű, ez a magyarázat mégsem fért bele az utolsó szeptimakkord megnyugtató és felszabadító feloldásáig (ilyenkor a legtöbb résztvevő „végre” leülhetett).

S mert nagy balhét mégsem akart csapni a fennálló rendszer értékeit foggal, körömmel, körömcipővel megvédő túlbuzgó hölgy, ezért inkább odébbállt, mintha nem is vette volna észre a rebelliót, hogy egy magyar gyerek – kinek még személyi igazolványa sem volt még – magyar himnuszt énekel tisztán és magyarul a kórus helyén egy magyar általános iskola ünnepélyén.

Huba

Street Gábor HUBA

A szerző elkötelezett híve a könnyed, barátságos és professzionális rendezvényeknek, ünnepeknek. Ajándékdalaival pedig életre szóló élményt ad minden jelenlévőnek.