Lehetünk megértő(bb) apák?

Figyelhetnél te is a gyerekre végre! Igazán segíthetnél! – mondja a feleségem.

Basszus, épp most léptem be az ajtón, egész napom ráment az idióta ügyfelekre, leülnék kicsit nyugiba…

Már megint csak a magad dolgával törődsz, nincs egy perc nyugtom se. – folytatja.

Hhú, ez így elég erős welcome, nem is köszönt, nem is mesélt, csak kritizál és belémköt. Mit hisztizik? Ne kezdje már megint! Nekem ne jöjjön azzal, hogy…

Gyorsan le lehetne forgatni egy ilyen filmet, nem igaz?

Nálad is elhangzott már odahaza, vagy megfordult a fejedben az alábbiak közül valamelyik?

  • Mit hisztizel? / Elég a hisztiből!
  • Már megint lehajítottad a táskát az ajtóban.
  • Ne legyél szomorú!
  • Te vagy a legjobb gyerek/apa/anya.
  • Azonnal csináld meg a leckédet!
  • Nem hívtál föl.
  • Egy ekkora gyerek/fiú/lány nem sír.
  • Nem hiszem el, hogy már megint ez van / itt tartunk!
  • Úgy érzem, többet kellene tanulnod.
  • Nem tudnál a fenekeden maradni?
  • Mindent nekem kell csinálnom.
  • Törődj a saját dolgoddal!
  • Igazán elpakolhatnád ezt innen!
  • Megbeszéltük, hogy négyre itthon vagy.
  • Szeresd a nagymamát!
  • Nem kell ezen is megsértődni!

Megegyezhetünk abban, hogy ezek a mondatok nem alkalmasak arra, hogy összekovácsolják a családot?

Megfigyeltem már, hogy ha „nem jól szóltam” a gyerekhez, vagy valami kényes témába tenyereltem bele, elöntötte a vér a fejét, bevágta a durcát, majd az ajtót, miközben üvöltötte, hogy hülye, vagy hagyjál!

Pedig mi egyszer sem mondtuk itthon egymásra, hogy hülye. Mi lehet e mögött?

Kiderült, hogy eszébe jutott egy elmaradt kreatív házi feladat és kétségbeesett, mi lesz, ha holnap emiatt pontlevonást szerez magának és a csapattársainak.

Máskor kiderült, hogy nem is azt érzi, amit mi „ráolvastunk” nagy okos, bölcs, mindentudó szülőként. Naná, hogy azt élhette meg: rá senki se kíváncsi, őt nem hallgatják meg, vagy nem értik meg a szülei.

Bevallom, régebben felcsattantam volna, elöntött volna engem is a padlizsán méreg, az indulat, hogy így nem beszélünk, a leckét meg kell csinálni, igazán szólhattál volna, a tányért el kell pakolni, miért nem válaszolsz stb.

Ma pedig ha előfordul, akkor legalább utólag rá tudok jönni, hogy mi volt ez. Pedig milyen jóízűen lehetne a másikat okolni, hibáztatni, vagy visszavágni, egy sallert lekeverni, móresre tanítani…!

Mára megértettem, hogy minden kiabálás, indulat egy fájdalmas kifejezése annak, hogy a mélyben valami nem úgy jött össze, ahogy azt szerettük volna, vagy szükségünk lett volna rá – attól függetlenül, hogy tudatában vagyunk vagy sem.

Legyek megértő azzal, aki beszólt nekem, aki leüvöltötte a hajamat, aki hozzám vágta a játékát/tányért, aki rám csapta az ajtót, aki csezsett megcsinálni, amit mondtam neki, aki követelődzik velem, aki hazudik?

Megérdemli az ilyen a megértést?

Ha mögé tudnék nézni annak, amivel a másikat minősítem, elítélem, vagy agyamat felhúzta(m), kiderülne, hogy szükségem van valamire, amit éppen nem kaptam meg (még), és üvöltök vagy toporzékolok, mint egy 2 éves, aki nem tudja magát kifejezni, hogy most kakaóval, vagy anélkül, vagy nem annyival kéri a tejbegrízt.

Amikor a csemetém hisztizik, lehet, hogy kétségbeesettséget érez, mert fejlődni szeretne, önállóan szeretné felvenni a pulcsit, miközben én meg segíteni akarok neki?

Amikor segítek feladni a pulcsit, akkor lehet, hogy kétségbeesettséget érzek, mert gondoskodni szeretnék, vagy haladni, mert szeretnék pontosan beérni a munkahelyre?

Amikor látom, hogy csöndben áll, mintha nem válaszolna a kérdésemre, lehet, hogy bizonytalanságot érzek, mert fontos nekem a tisztánlátás?

Amikor tajtékozva kirohan, lehet, hogy fájdalmat érez, mert szeretné kifejezni magát, miközben keresi a megfelelő szavakat?

Amikor a feleségem e cikk első mondatát mondja, akkor lehet, hogy tehetetlenséget érez, mert pihenni, töltődni szeretne az egész napos babázás után?

Amikor hazaérve elönt engem a düh, lehet, hogy tehetetlenséget érzek, mert pihenni, töltődni szeretnék, mielőtt belevetem magam a családi forgatagba? (Upsz! Ugyanazt érezzük és ugyanarra van szükségünk? Mégis veszekedünk?)

Ha visszaolvasod a dőlt betűseket, azok között kritikát, kritikus gondolatokat, minősítést, általánosítást hallhatunk ki. Ezek minden esetben eltávolítanak bennünket a közös megoldástól, elbizonytalanítanak abban, hogy kapcsolódni tudjunk egymáshoz és szeret-e még a másik, fontos vagyok-e még neki.

Ha a gyerkőcöt igazságtalanság érte, mert a saját gondolataimból indultam ki és lesöpörtem az ő gondolatait, érzéseit, szükségleteit (úgy is mondhatnám, hogy hatalmaskodtam), akkor sírva feküdt le.

Ha sikerült kapcsolódnom, eltalálnom az érzéseit, benső vágyait, tudtam hozzá igazodni, támogatni, meghallgatni és megérteni, akkor átkarolva azt súgta a fülembe: Olyan jó, hogy megértesz! Mint a Lesből támadó ruhaszárító kötél a vele gondosan bánó Gombóc Artúrnak: Végre egy szakember!

Milyen jó lenne tudni, kiben mi zajlik, és akkor az is lehet, hogy össze tudnánk hangolni, meg tudnánk beszélni ezeket, kapcsolódni tudnánk egymáshoz! Az ajtócsapkodás, egy tányérelhajítás, egy szaftos minősítő, kritizáló szó eltávolítanak bennünket és inkább falakat emelnek kettőnk közé.

Ha szeretnénk, hogy kisfiunkból, kislányunkból, stabil, hiteles, önmagáért és másokért felelős, magabiztos és kiegyensúlyozott pasi vagy nő legyen, akkor ehhez alapból békés környezetre van szükség.

Bár konfliktusok mindig is felbukkannak, ha törekszünk kezelni, van esély a békét megteremteni számukra. Ezt is el fogják tanulni tőlünk.

Amikor megsejtettem a valódi érzéseket, szükségleteket, el tudtam rajta morfondírozni egy nyugodtabb pillanatban, hogy ha máskor előfordul ilyen helyzet, akkor hogyan állok bele és mit tegyek. A legizgalmasabb, amikor rájöttem, mit tehetnék előre másképp, hogy ki se alakuljon ugyanaz a konfliktus, vagy ne szóljon akkorát.

Most erről szól az életem: Gyakorlok megértőbb apának lenni. Ha neked is fontos a család, s hogy a visszatérő konfliktusok ne rakódjanak egymásra és van kedved fejlődni, kicsit a jelenségek mögé látni, akkor kattints a linkre, és gyakorolj velem!

Üdv, Hubadúr