1997-ben egy klassz lány bekerült a Budapesti Ifjúsági Kórusba (akik ezer éve, amikor még tényleg ifjak voltak, részt vettek a televízió minden este lejátszott Himnusz Hősök terei felvételén), és úgy adódott, hogy Illés Lajos őket kérte föl egy oratórikus mű kisegítésére. Tőle kaptam egy tiszteletjegyet, így kerültem el a Petőfi Csarnokba (PeCsa).
A Magyar Ének (Cantus Hungaricus) gyönyörű magyar versekből összeállított nagyszabású zenei mű. Csodálatos muzsikával, változatos hangszereléssel, rockos hangzással, neves szólistákkal: Varga Miklós, Szvorák Kati, Nagy Feró, Tolcsvay Béla, Balogh Márton, Dörner György.
21 éves koromban már a bejáratnál ért egy nagy fless: ott találkoztam az Illés együttes 3 perecező tagjával: Illés Lajossal, Szörényi Leventével és Szabolccsal. Annak idején éppen a Műegyetemen helyet kapott Fiksz Rádióban (98 MHz) tevékenykedtem. Remek apropónak tartottam, hogy elhívjam valamelyikőjüket a műsorba. A Szörényi testvérek úgy érezték, nincs most számomra mondanivalójuk, viszont Lajos kötélnek állt, és felajánlotta, hogy kizárólag a Magyar Énekről hajlandó lesz beszélgetni. Egymás kezébe csaptunk, megkaptam a telefonszámát.
Igazán megindító volt a rádióműsor, mert – igaz, hogy éppen a lehúzott mikrofonok mellett – megnyílt nekünk a 60-as évek sztárzenekarának zongoristája, a riport idejében Kisoroszi kántora. Mesélt nekünk hazáról, versekről, a világ és Isten szeretetéről. Szépen, egyszerűen, tiszta szívvel.
Amiről a Magyar Ének szólt 1997-ben március 14-én.
Lángra gyúlt bennem egy megalomán álom
A Cantus Hungaricus ősbemutatójának végén együtt énekelt az egész közönség. Talán már említettem korábbi posztjaimban, hogy az úttörőtáborok, iskolai tábortüzek nagy hatással voltak rám, és mindig vártam a közös énekléseket.
A közönség nem kezdett azonnal tapsolni, hanem értékes csönddel engedte útjára a koncert utolsó hegedűszólója trilláit.
Különös módon annyira megfogott engem a darab, hogy becsukott könnyes szemmel arra gondoltam, milyen jó lenne előadni otthon, Dabason. Keresnék embereket, biztosan csatlakoznának, és nagyot szólna.
Lángra gyúlt bennem egy megalomán álom. Akadályt tudatlanként nem láttam, csak a végét képzeltem magam elé, hogy mi – ki tudja, kik – énekeljük, zenéljük, és a közönség ugyanilyen lelkesedéssel fogadja majd.
Persze ismeretlen félelem is volt bennem, hiszen egy ilyen népnemzeti versekből álló hazafias mű könnyen megbélyegez. Lesz, akinek nem tetszik ez a mozgolódás, és lesz, aki úgy érzi, túlzás ez a nemzetieskedés. Magamat azzal nyugtattam, hogy amíg Ady ezen sorai benne vannak, addig helye van e műnek bárhol:
“Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?”
Bár sose voltam túlságosan búval telített, mégis jólesett nekem a Cantus Hungaricus.
Nem tudtam semmit sem a múltról, csak amit az iskolában jól-rosszul megtanultam. Nem akartam nagyot mondani sem, csupán azt akartam, hogy minden porcikáját megismerjem e műnek és megmutathassam még több embernek.
Óriásprojekt a kultúra-szegény homokbuckákon
1 év előkészítéssel 40 fő szereplésével (szólisták, zenekar, kórus, színjátszósok), 2000-ben, a Millenium évében 8 koncert során mintegy 2000 ember előtt énekeltük el Dabas és vonzásában Illés Magyar ének c. rockoratóriumát.
Dabason, ahol addig semmilyen városi rendezvényen nem sikerült nagyobb tömegeket összetoborozni az első 2 előadáson 300-300 ember jelent meg (igen, pótelőadást kellett meghirdetni).
A partitúrát személyesen Illés Lajostól és Jenei Szilvesztertől kaptam. Szilveszter ennél még többet segített, hiszen beszállt gitárjával és az egyetlen professzionális muzsikusként erősítette a produkciót.
A szólista szerepeket a Budapesti Akadémiai Kórusban éneklő barátaim, és környékbeli énekes ajkú emberek vállalták el. A kórusba pedig érkeztek diákok, tanárok, vállalkozók.
Egy olyan értékes közösség és produkció jött létre, amit addig nem hordott a homokhátság. E civil kezdeményezést jó szívvel támogatták intézmények, vállalkozók, magánemberek.
Egy következő cikkben beszámolok a mi dabasi koncertünkről és a felkészülésről. Milyen jó, hogy megtaláltam az eredeti ősbemutató felvételét:
Visszanézve ezt az Illés Lajossal 1994-ben készített interjút megakadt a fülem ezeken a gondolatain (10:09-től):
“A régebbi rossz gyakorlat, amikor az emberek bezárkóztak a saját házukba és még a szomszédnak is csak egy Adjonistent böktek oda, ennyi volt az összes közösségi és társasági életük… Végülis jó lenne, ha kisebb közösségek valamilyen formában – nem felülről irányítva, hanem igenis saját maguk spontán – megszerveződnének, és szeretettel fordulnának egymáshoz!”
Azt hiszem, anélkül, hogy tudtuk volna Lajos álmát, óhatatlanul is sikerült ebből valamit megvalósítanunk, magot elvetni.
Szerencsére pár évvel később Dabason újabb nagy produkciók nőttek ki a semmiből. Szép gyümölcsöt és sikereket hoztak. Örülök, hogy mások is merítettek ebből!
A cikk 2. részét itt tudod elolvasni.
Hubadúr
karmester
